Veronika egyéves – Szülőnek Lenni

Mi is változunk. Látod a különbséget?

Milyen szülőnek lenni? „Fogalmam sincs, én nem vagyok anya, én csak szültem egy gyereket” felelte egy barátnőm, mikor pár hét után nekiszegezték a kérdést. Kicsit mi is így vagyunk. Egész pontosan arról tudunk számot adni, milyen egy 0−1 éves (-2−10 hónapos) gyerek szüleinek lenni. Akinek már kétéves van, arra felnézünk, mint ismeretlen titkok tudójára, akinek hathónapos a babája, annak a szemében mi vagyunk szakértők…
Folyamatosan elképedünk, hogy már egy éve szülők vagyunk, mintha vizen járnánk. Eddig még nem süllyedtünk el, de ez csak valami véletlen lehet, mi ehhez nem is értünk, csak improvizálunk…

Eddig könnyű volt: csak etetnünk kellett, meg tisztába tenni, meg ügyelni rá, hogy ne tegyen kárt magában. Ezután jön a nevelés. Mit engedjünk, mit ne, milyen példát mutassunk neki? A világot barátságos helynek mutassuk be neki, vagy örökösen valami veszélyre figyelmeztessük? Szóbaállhat-e idegenekkel, vagy inkább az egyszázaléknyi pedofiltól féltsük? Ihat-e kólát, ehet-e csokit és agyonszínezett műnyalókát? Láthat-e minket meztelenül? Eltilthatjuk őt a tévézéstől, ha mi meg minden nap órákat lógunk az interneten?

Változunk, Veronika is tanít bennünket. Leszoktat a tervezésről. Már annak idején is rosszul voltam a „Mikor terveztek gyereket?” kérdéstől. Mintha ez így menne… Eddig minden, amit elterveztem (mikor lesz gyerekünk, milyen szülést akarok, meddig fogom szoptatni stb.), másképp alakult. Sokszor egy napot is nehéz eltervezni, ha a gyerek nem hajlandó a szokott időben elaludni, csak mondjuk két órával később. Örökös improvizáció. Ami nekem legjobban hiányzik, nem is a nagy dolgok, csak egyszer nyolc órát egyhuzamban zavartalanul foglalkozni valamivel.

A félelmekről. Velem anyaság témában nagyjából minden megtörtént, amitől féltem (vetélés, koraszülés, császármetszés, kórházba kerülök, a gyerek kórházba kerül, elválasztanak tőle), és még pár olyan dolog is, amitől nem is féltem, mert annyira bizarrak, hogy eszembe sem jutott ilyen lehetőség (elvérzés repülőn, elvérzés műtőasztalon, intenzív osztály). Érdekes módon ezek inkább megerősítettek: a helyszínen mindegyik esemény annyira egyszerű volt, csak ki kellett bírni, végig kellett csinálni, nem okoztak maradandó törést. Sőt: ezeket az én habitusommal könnyebb elviselni, mint egy „átlagos”, nyögvenyelős napot. A csapások fel is emelnek a hétköznapok felé: ezek után valami piti dolgon aggódni, idegeskedni, veszekedni tényleg értelmetlen.

Összességében mázlink van, Veronikával mindenképpen. Az egy év alatt voltak nehéz helyzetek, de aggodalomra nagyon ritkán adott okot – és ez nagy kegyelem. Rendben levő kisembernek látom, és ez a legfontosabb. A másik kegyelem, hogy sokkal több dolgot tudtunk csinálni a gyerek mellett, mint azt korábban elképzeltük – utazások, programok, barátok, nekem munka, sport és művelődés is belefértek az egy évbe, nem győzök ámulni rajta. Az első évünk annyiból speciális, hogy a zömét egy egzotikus helyen, a segítő hátországtól távol töltöttük, tehát mi leginkább a „milyen gyereket nevelni Izraelben” témából tudnánk felelni. Hálás vagyok Veronikának, hogy lehetővé tette ezt az izgalmas évet.

Egy év