Nagy rémület, nagy öröm, nagy szomorúság

E bejegyzésben roppant nagy horderejű és végtelenül bizalmas eseményekről lesz szó, a lét kapuján fogunk dörömbölni, mindkét irányban. A leírtakat, ha nem lenne blogom, az Olvasók felének sosem, másik felének jó soká mesélném el. De ha ezen eseményeket elhallgatnám, minden más is hazugsággá válna. Lesz benne vér és dráma, gyász és boldogság, és egy új közlekedési eszközt is kipróbálunk.

December 6-án hajnalban Dani elrepült Zürich-Milánó-Bertinoro-Varsó-Dagstuhl turnéjára, én délben Veronikával indultam Budapest felé. A Tel Aviv-i Ben Gurion reptértől a budai János Kórházig ívelő hétórás utat egyliteres vérveszteséggel csináltam végig. Az egyetemen azt tanultuk, hogy az ember akkor tud tanulni, ha kilép a komfortzónájából, ahol a megszokott dolgok, tárgyak, viselkedési minták veszik körül − ezért viszik a csapatépítő tréningen az embereket az őserdőbe vagy hegymászni. Nos, az út nagyon tanulságos volt, egy percet sem töltöttem a komfortzónámban. Ráadásul nem is sejtettem, mi történt. A repülőn nem mertem szólni az utaskísérőknek, nehogy kényszerleszálljanak velem Bulgária egy remek kórházához. Kihúztam Pestig, ott a leszálláshoz odahívtak nekem egy igazi mentőautót Mikulásra, és az elröpített a János Kórházhoz – hát ilyen közlekedési eszközzel sem utaztunk még. Ahogy betoltak a kórház folyosójára a hordágyon, Veronikával, az időközben felszedett Csíkos Nagyival, babakocsival és száz csomaggal (Huple nem volt nálunk ezúttal:-) a folyosó végén feltűnt a Mikulás, mint egy drogos tripben.

Itt visszatértem a komfortzónámba, és olyan boldogan csekkoltam be a kórházba, mint törzsvendég egy luxusszállóba. Épp az orvosom volt ügyeletben, aki megállapította, hogy terhes vagyok. Nem tudtam. Kértem, hogy mindent tegyünk meg a baba megtartásáért. Itt két napot feküdtem, kaptam gyógyszert, a vérzés elállt, majd az is kiderült, hogy él bennem a picike! NAGYON ÖRÜLÜNK!!! Hogy mi történt: hematóma azaz vérömleny; hogy miért: nem tudták megmondani.

Még ember nem élvezte ennyire a János Kórházat, mint én, de sajnos két nap után kitettek. Pedig remek társaság gyűlt össze a kórteremben, a webgrafikus kismama a fraktálokról adott elő a szobának, én elmeséltem, milyen egy nagy tudós feleségének lenni, de a csúcs a 11(!). csemetéjét váró anyuka, akitől fantasztikus tanácsokat kaptunk a gyerekek nagybani nevelésére. A kórházban egyébként látogatási tilalom volt, igaz, ez a gyakorlatban úgy működött, hogy a kórtermekbe nem mehettek be vendégek, de a folyosón simán találkozhattak a betegekkel.

Emlékezzünk meg Veronikáról, aki fantasztikusan kooperált: a repülőn végig aludt, a mentősökkel mosolyogva kacérkodott, és azt is jól vette, hogy két napig Csíkos Nagyszülőknél lakott. Utána meg itthon feküdtem egy hetet, ami alatt szintén partner volt, szépen eljátszott, sokat aludt. Ma volt kontroll, ahol mindent rendben találtak, már szívhangja is van a kicsinek, én pedig kimozdulhatok végre. A 7. hétben vagyok, azaz még mindig nagyon korai (gy. k. 40 hétig tart egy terhesség), de bizakodunk erősen és örülünk a kicsi babának. Dani pár nap múlva ér haza, eddig szakmailag nagyon sikeres az útja.

A szomorú hír pedig: Dédi meghalt. 95 évesen, egész a legutóbbi időkig remek szellemi és korához képest jó fizikai állapotban. Aztán egy szerencsétlen esés mindent megváltoztatott, rövid szenvedés után szombaton elment. Nagyon fog hiányozni, szerettük őt. Egy igazi mátriárka volt, az utolsó hetekig irányította a háztartást, összetartotta a családot, minden érdekelte. Veronika volt a mindene, nagy örömére még láthatta a halála előtti napon. A blog egy lelkes olvasót veszített: folyamatosan követte, dicsért és bíztatott, s meg volt győződve róla, hogy egyszer könyvben is kiadják. Az új kisbabáról tudott, az örömig még nem jutott el, csak az aggodalomig.

A kép fél éve készült: a 95 éves Dédi és a mínusz egy hónapos Veronika.



Ezek a hírek a Marx családban. Szép Hanukkát, kellemes Karácsonyt mindenkinek!