2010. március 28., vasárnap

Még egy szó Peszachról

Macesz (orzott kép)

Holnap este kezdődik Peszach, az Egyiptomból való kivonulás ünnepe. Rengeteg szokás és hagyomány kapcsolódik ezekhez a napokhoz, amit sajnos nem tőlünk fogtok megtudni, mert mi kimaradunk belőle (nem elvből, csak nem hívtak). Magyar nyelvű leírást itt találtok az ünnepről.

Egy szó a kovászról. Mikor Mózes kivezette a népét Egyiptomból, olyan gyorsan kellett távozniuk, hogy nem maradt idő kenyérdagasztásra. Ezért az ünnepkor maceszt, kovásztalan kenyeret esznek ma is (lásd a képen). Az én fantáziámat főleg az izgatja, hogy a vallásos családok hetekkel előbb elkezdik mániákusan üldözni a morzsákat a lakásban, hogy Peszachra minden kovásztalan legyen. Jó kis tavaszi nagytakarítás. Írtam már a „sima” kóserságról, de ilyenkor minden ételnek „peszachi kósernak” kell lennie, azaz kovásztalannak, ezt külön feltüntetik az élelmiszereken.

S mint említettem, egy hétre leáll az ország. De mi nem állunk le, a következő három napban utazni fogunk. Igyekszünk keresztény/muszlim helyekre látogatni, hátha ott kevésbé érezzük úgy magunkat, mint az árva vénlány karácsonykor. Utána jelentkezem.

Ui. Tessék szavazni!! (Jobbra fenn)

2010. március 27., szombat

Veronika 11 (9) hónapos


„Mikor az ember kisbaba, még sok mindent megért.
Tudja, hogy a napsugár a szélnek mit mesélt.
Aztán, mikor egyéves lesz, mindent elfelejt…”

Mostanában gyakran jut eszembe ez a dal. Nem gondolom, hogy az újszülött misztikus titkok tudója „még odaátról”, arra viszont nem győzöm készíteni magam, hogy Veronika már nem sokáig lesz csecsemő. Exponenciális ütemben nyílik ki előtte a világ. Már lassan el tudom képzelni, hogy majd kézenfogva megyünk az oviba, ő csacsog, sőt: coffja van!!

Ha Veronikát kérdeznénk meg, mi volt a hónap fő eseménye, valószínűleg az állást mondaná. Immár önállóan képes bármely tárgyba vagy személybe kapaszkodva felállni, és ott hosszan kitart, sőt fogódzkodva tesz is pár lépést. És ez is a kedvenc hobbija. (Mikor ezt írom, az ablakpárkányba kapaszkodva nézelődik kifele.) Csodálatos dolog, hogy míg eddig le voltunk maradva a kortársaktól, most inkább megelőzte őket. És nagyon nehéz ez az időszak nekünk. Ugyanis annyira szeret állni, hogy egyfolytában állni akar, lefektetésnél a járóka rúdjaiba kapaszkodva ácsorog. Ha leültetjük, azonnal feláll ismét, és sírva, izzadva folytatja, míg hullafáradt nem lesz. Néha 1, sőt 2 órás program lefektetni.
Emiatt már csak kétszer alszik napközben, így is elég nagy cirkusz, sőt éjjel is felkel kétszer, szegény Dani nagy bánatára (ő az éjszakai ügyeletes). Mit rontottunk el?

A beszédfejlődése is nekilendült, sokat gügyög, beszélget magában, „bababa”-szerű hangokat ad ki. Jó étvágya van, a hozzátáplálás várakozáson felül megy, csirke, zöldségek, gyümölcs, gabonapelyhek, joghurt szerepel a menüben. Háromszor eszik szilárdat, emellé még egy liter tápszert lehörpint cumisüvegből. Szépen kerekedik is, már nem látom olyan karcsúnak, a 80-86-os rucik alig jók rá. Kapott néhány szép új ruhát (kezdek elgyengülni, na), és már 2 évesre valót érdemes csak venni neki.


Szociális életünk is előremozdult: immár lehet vele játszótérre menni! A babahintát élvezi, de még jobban a többi gyerek társaságát. Korábban nem reagált a kisbabákra, de most nagy mosolygással fogadja a gyerkőcöket.

2010. március 26., péntek

Peszach előtt

Mint az előző bejegyzésekből kiderül, elég nyugalmas az életünk. Azért igyekszem szellemi élményeket gyűjteni. Izraellel kapcsolatos fogások: találtunk egy angolul „Late marriage” címen futó filmet, amiben egy grúz eredetű izraeli család próbálja mindenáron kiházasítani 31 évesen még mindig doktoráló, lúzer fiacskáját. Engem az Egy szöszi szerelmeire emlékeztetett a film stílusa (a közepén a filmtörténetben szokatlanul hosszú és őszinte ágyjelenettel). Nyüvöm Ámosz Ozt, ezenkívül elkezdtem egy 30 órás angol nyelvű hangoskönyvet Izrael történelméről.
Moziba is eljutottam, 11 hónap és 4 nap után végre!!! Sajnos a film nem volt nagy élmény, az Alice Csodaországban gigantikus melléfogás. Pedig nem sajnáltak pénzt, sztárokat, remek jelmezeket, díszleteket – épp csak a történetet baltázták el. Csak egy jelenet: a film végén Alice-nak le kell győznie egy sárkánygyíkot, amit egy csigalépcső tetején rogyadozó antik oszlopcsarnok romjai közt tesz meg… A jó és gonosz harca teljesen idegen Lewis Carroll világától, ott épp az a lényeg, hogy ahogy Alice is folyton méretet vált, mindenki változik, aki előbb még szimpatikus volt, a következő percben az agyadra megy. És a Királynő is csak kiabálja, hogy „vágják le a fejét”, valójában senki sem hal meg.

És igen, közeledik Peszach, a zsidó húsvét, Dani egyeteme 9 (!) napra bezár (egy nappal a mostani hétvége után), töröm a fejem, mit kezdjünk magunkkal. Lehetne utazni, de ilyenkor az egész ország útra kel, a szállodák speciális ünnepi tarifát alkalmaznak, ami 40 százalékkal magasabb a főszezon árainál. Amúgy is minden tele van. Azért ne izguljatok, lesz miről blogolnom.

Előkészületnek mindenesetre összedobtam egy macesztortát, Fűszeres Eszter receptjéből kiindulva. A torta lapjai egyszerű maceszlapok, kávéba áztatva, a töltelék kakaós makadámdiókrém.

2010. március 25., csütörtök

Lányok hátra!

„Lányok felül, fiúk alul, ez nem egy rossz figura. Csak ne lenne köztük egy egész emelet!” − így fakadt ki valamelyik iskolai táborban egy srác, mikor megtudta, hogy különböző szinteken szállásolják el a fiúkat és lányokat. Bocsánat, mindig ez a poén jut eszembe az izraeli szegregált közlekedésről.

Fiúk előre, lányok hátra − ez az alapelv az egyik országos busztársaság mintegy 30 járatán. Mehadrin buszoknak is nevezik őket. Az elkülönítés a haredi férfiak lelki békéjét szolgálja, hogy még véletlenül se lássanak nőt, például az előttük levő ülésen. Gondolom, a Tóra rendelkezik erről. Ezek a buszok főleg ortodox körzetekben járnak, de persze mások is utaznak rajtuk. Kiírva nincs a szabály

Több eset is előfordult, amikor a szokásjog dacára előre ülő nőket bántalmaztak haredi férfiak. A közlekedési miniszter tipikus izraeli állásfoglalást hozott: a szegregált vonalak továbbra is működhetnek, de a szegregációt nem lehet erőszakkal kikényszeríteni. Jeruzsálemben pár napja tüntettek a mehadrin buszok ellen.

Mi pont ezeken a járatokon nem utaztunk még, de Beitarba menet is feltűnt a „fiúk elől” mintázat a buszon. Mi általában mindhárman hátul húztuk meg magunkat, és senki nem emelt panaszt. Ismétlem: az elkülönítés a férfiak lelki békéjét szolgálja. (A képet a neten találtam.)

2010. március 23., kedd

Tel Aviv más

„… ott még a nehézkedési törvények is gyökeresen mások voltak. Tel Avivban az emberek egészen másként jártak: szökdécseltek és lebegtek, mint Neil Armstrong a Holdon.

A jeruzsálemiek mindig olyasformán jártak, mint a temetésen a gyászoló közönség, vagy koncerten a későn jövők. Először a cipőjük hegye ért a földhöz, mintegy kipróbálva a talajt, de ha végül letették a lábukat, akkor sem volt sürgős nekik: ha már kétezer évig vártunk, hogy megvethessük a lábunkat Jeruzsálemben, most már nem engedünk. Ha újra felemelnénk a lábunk, valaki még kilopná alólunk ezt a mi kis földdarabunkat. Másfelől, ha az ember egyszer felemelte a lábát, ne siessen az újabb lépéssel: ki tudja, miféle fenyegető viperafészekbe lépnénk. Évezredeken át a vérünkkel fizettünk meggondolatlanságainkért, és újra meg újra ellenségeink csapdájába estünk − csak mert nem néztük, hova tesszük a lábunkat. Nos hát, nagyjából így közlekedtek a jeruzsálemiek. Bezzeg Tel Aviv − azt a mindenségit! Az egész város mint egyetlen jókora szöcske. Nemcsak az emberek szökdécseltek tova mellettünk, hanem a házak, az utcák, a terek, a tengeri szél, a homok, a sugárutak, de még az égen a felhők is.”

Ámosz Oz: Szeretetről, sötétségről

Havazás Jeruzsálemben 2003-ban, és persze nem az én fotóm

2010. március 22., hétfő

Élet Izraelben: melegjogok

Ez a dolgozat a szexuális kisebbségek társadalmi elfogadottságáról szól. Rögtön helyesbítek: inkább Tel Avivban, mint Izraelben. Tel Aviv nagyjából úgy viszonyul Izraelhez, mint New York az Egyesült Államokhoz, vagy Berlin Németországhoz: jóval liberálisabb mikroklímája van, mint az ország többi részének.

Tel Avivról azt tartják, a Közel-Kelet leginkább „gay-friendly” városa. Ezt nem vitatom, sőt szerintem Kelet-Európával összevetve is megállja a helyét. Itt nem szégyen melegnek lenni, többször láttunk az utcán kézenfogva járó fiúkat/lányokat. (Tovább nem mentek.) A Haaretz napilap minden hétvégi száma bemutat egy „tipikus” izraeli családot, nemrég egy leszbikus pár került sorra, akik két gyereket nevelgetnek az egyik kertvárosban (mesterséges megtermékenyítéssel fogantak). Itt a meleg párok örökbe fogadhatják egymás gyerekeit, együtt is örökbe fogadhatnak gyereket. Házasodniuk nem lehet, de itt Izraelben a heterók sem házasodhatnak, csak az ortodox vallási előírások szerint. Polgári házasság nincs. Tehát, aki nem zsidó vagy nem ortodox, az külföldön kel egybe. A külföldön kötött melegházasságot elfogadják, egyéb tekintetben is élettársaknak kezelik őket. A melegek is szolgálnak a hadseregben.

Persze mindez Tel Avivra igaz, a vallásos zsidó/muszlim közösségekben kevésbé lelkesednek az alternatív életformákért.

2010. március 20., szombat

Egy újabb kisebbség

A hétvégén Dani egyik Izraelben szabadságát töltő kollégája meghívott minket ebédre a családjához, ahol egy újabb izraeli kisebbség életébe leshettünk be. Egy igen nagy számú kisebbségébe, az orosz ajkú bevándorlókéba. Másfél millióan vannak, akik a hajdani Szovjetunióból vándoroltak ki. Az utcán rengetegszer lehet orosz szót hallani, a kedvenc szupermarketemben minden eladó tud oroszul, ha valamit négy nyelven írnak ki, akkor a negyedik az orosz (a héber, arab és angol után). Több orosz lapot adnak ki, van rádióadó stb. Elég összetartó kisebbség, egy részük nem is zsidó (kiérkező családtagok).

A meghívás egy külvárosi, vallásos többség által dominált lakótelepre szólt, de nekünk sajttal megszórt húsos lasagnát tálaltak. A beavatott ennyiből rájön, hogy vendéglátóink nem vallásosak. Ismét beszélhettem oroszul! Ritkán van rá alkalmam.
Jólesett, hogy végre nem kellett elájulva lennünk Izraeltől. A sok napbarnított, életerős, kibucban felnőtt, háborúban edzett céltudatos izraeli után jó volt egy kicsit az otthonos kelet-európai dekadens légkörben elidőzni:-)

2010. március 18., csütörtök

Élet Izraelben: Csecsemőnevelés


Épp nem bírok a saját gyerekemmel, nézzünk inkább körül Tel Avivban. Rengeteg gyereket látunk. Lehet, hogy az észlelésemet torzítja, hogy park mellett lakunk, ahol egyfolytában gyerekeket legeltetnek. De később a számok igazolni fognak!

Felületes benyomásaim a csecsemők neveléséről hangsúlyozottan a szekuláris (világi) zsidó közösségre igazak, ebben élünk Tel Avivban, a moszlim és ortodox családok nyilván mások; bár annyit látunk, hogy azok is nagyon szeretik a gyerekeiket.

Az izraeli anyák kevésbé veszik életre-halálra a szoptatást, mint a magyarok, több a tápszeres baba. Aki nyilvánosan szoptat, az többnyire egy óriási, színes kötényt húz magára, az alá bújtatja a gyereket, nehogy egy cicifecni is kivillanjon. Muszáj egy képpel is bemutatnom, nálunk otthon a faluban nem volt ilyen:-)


Ezt a kötényt és minden más elképzelhető segédeszközt óriási választékban árulnak a boltok. A már részletezett Shilavon kívül is rengeteg apró bababolt van Tel Aviv utcáin. A babakocsikról csak annyit: úgy érzem magam, mint aki tízéves Suzukival jár Mercedesek és Jaguárok között. Hiper-szuper formatervezett csodák suhannak, rájuk aggatva minden elképzelhető játék, nehogy elunja magát egy percre is a bébi. Ezenkívül kenguruban viszik még sokan a gyereket. A megkötős hordozókendőt, ami nekünk van, még senkin nem láttam, ámulatot is keltünk vele. Páran viselnek előregyártott kendőt, amit nem kell megkötni.

A fizetett szülési szabadság ideje Izraelben 14 hét. Ezután még otthon maradhat az anyuka a gyerek egyéves koráig, de akkor már nem kap pénzt. Ha ezután is marad, elveszti az állását. Ha a mama visszament növelni a GDP-t, a baba bölcsibe vagy családi napközibe kerül, ezek jó drágák, a minimálbér havi összegébe kerülnek. Sok a „főállású” bébiszitter is, akik egész nap a gyereket őrzik. Nekem ez a magyar beállítódásom miatt, sosem szúr szemet, mindig azt gondolom, a babakocsit tologató hölgy a gyerek anyja vagy nagyanyja, csak az indián kísérőknél szoktam gyanakodni:-). Már nekem is több bébiszitter ajánlotta szolgálatait, sőt a másik irányból is kaptam megkeresést, egy elkínzott anyától.

Tel Aviv gyerekbarát város! A járdák mindenhol akadálymentesek, el lehet rajtuk férni babakocsival, sok a játszótér, és a parkban kötelező felszedni a kutyakakit. Az összbenyomás: az izraeliek is szeretik a gyerekeket, de kevésbé kerítenek nagy feneket az egész kérdésnek, mint a magyarok. A gyerek itt az élet része. Nem az a nagyszavas-mellverős-nemzethalálos dolog, amibe csak az összes körülmény kedvező együttállása esetén lehet belevágni és teljes lemondást igényel. Rengeteg kisbabát látunk éttermekben, lefektetési időn túl (fellélegzés, nemcsak mi vagyunk gonosz szülők:-). Igen, az éttermekben nem lehet dohányozni.

Több gyerek születik-e Izraelben?
Egy kis statisztika következik: Magyarországon egy nő átlagosan 1,3 gyereket szül, Izraelben 2,88-at. Csakhogy ebben benne vannak a sokgyerekes családmodellt kultiváló moszlimok (4 gyerek/nő) és a harediek (7,88 gyerek/nő!). A szekuláris zsidóknál 2 gyerek/nő az arány, őket látjuk Tel Avivban, és ők hasonlíthatók leginkább a magyar családokhoz. Bingo.

2010. március 13., szombat

A jemeni negyedben jártunk


Ez izgalmasabbnak hangzik, mint amilyen volt, valójában semmi extráról nem tudok beszámolni, még abban sem vagyok biztos, láttunk-e egyetlen jemeni zsidót is.
Az viszont biztos, hogy a hétvégét a Tel Aviv-i főpostánál kezdtük, ugyanis kissé későn élni akartunk választási jogunkkal a távolból, ehhez március 19-ig értesíteni kell a hatóságot. A főposta pénteken zárva tart. (Hogy szombaton nem működik, arra számítottam, de hogy egész pénteken sem…) Ezután lerogytunk a retrós kinézetű Loveat kávézóba, ahol Veronika megkapta az almapüréjét. Nekem egyébként a kávészín jegyében állt a napom, őrá is kávébarna blúzt adtam és igyekeztem ennek jegyében fotózni.


A Nahalat Binyamin utcán például ezt a szép-romos kapuccsinószínű épületet csíptem el:


De akadtak omladozó koloniál paloták is:


A közepesen düledező épületekben mind textilkereskedések működtek, az úttesten pedig kézműves vásár zajlott, önjelölt zenészekkel, egyikük békának öltözve gitározott. Legjobban a falra akasztható mini babaszobák tetszettek.



Innen átfordultunk a Karmel piacra, ami kicsit kulturáltabb volt, mint az eddig látott izraeli piacok, de így is zúgott már a fejünk a zajoktól és szagoktól. Mindössze egy villanykörtét vettünk. Aztán a jemeni negyedben bóklásztunk, ami alacsony, százéves (!) házairól nevezetes. Őszintén szólva semmi különöset nem láttunk a tömött szatyrokkal a piacról hazafelé siető hippi külsejű embereken kívül. De Tel Aviv legtöbb híres negyede ilyen: inkább a hangulat az érdekes, nem tudsz rámutatni egy házra, hogy ezt nézd meg, meseszép, maga VIII. Henrik mángorolta le az alaprétegét. Végül beültünk egy kifőzésbe, ahol egy nagyon édes nagyi a tűzhelyről mérte a fogásokat (nyitókép). Szégyellem, de még azt se tudtuk eldönteni, jemeni ételeket ettünk-e. Tud valaki segíteni a kép alapján? Sorolom (balról jobbra): lencse, csicseriborsó, darált hússal töltött füge, töltött paprika, csirke és krumpli citromos lében, hal paradicsomszószban, húsgombóc articsókába töltve, és marhapörkölt krumplival (bocsánat, tényleg olyan volt). Mindenesetre messze az izraeli átlag felett ízlett.


Az utcán ettünk, háttérben cica és bevásárlók

A járókelőket veszik rá egy kis imádkozásra tefilinnel

Aztán egy újabb szokásos Tel Aviv-i jelenség: miután nagy nekikészüléssel, tervezéssel hosszasan odabuszoztunk, a hazaút már gyalogtávolságra volt. Érti ezt valaki? Útközben még láttunk egy kutyavásárt a King George utcán (vagy talált kutyák cseréje? demonstráció? nem tudjuk).

2010. március 10., szerda

Daninak lett diákigazolványa

Mint emlékeztek, megérkezésünk másnapján elindítottuk a hivatalos ügyeket az egyetemen. Erőfeszítéseink gyümölcsöt hoztak: tegnap Dani átvehette a diákigazolványát, ami "pár hét alatt elkészül", ígérték akkor. A féléves évfordulóról sajnos két nappal lecsúsztak...

2010. március 8., hétfő

Kismama távmunkában

Akcióban

„Dolgozó anya” kategóriában két példaképem van:
  1. Lucia, akit csak a blogjából ismerek, és egyedülálló anyaként otthon van kisfiával, miközben napi nyolc órát fordít,
  2. és egy „offline” évfolyamtársnő. Ő egy szombatra eső munkanapon reggel hatkor kocsiba pakolta három bölcsődés gyermekét, és magával vitte őket egy vidéki ügyfélhez tárgyalni. Előző este még 11-ig söröztünk.
Versenyezni persze nem merek velük, de én is elkezdtem dolgozni óvatosan. A szokásosat: cikkeket írok, csak ezúttal szó szerint távmunkában. Kopp-kopp-kopp, eddig egész jól ment, a telefoninterjúkat igyekeztem Veronika alvásidejéhez igazítani, aztán valamikor megíródnak a cikkek.

Most viszont kitört az a korszak, amit korábban csak mint valami sci-fi novellát képzeltem el, ha a barátnőim meséltek róla. Hogy a gyerek majd fel akarja borítani a szárítót? Hogy a banánfolt nem jön ki a ruhából? S egyáltalán, egy gyereket egyfolytában szemmel kell tartani? Ugyan-ugyan, ezek csak efféle legendák…

Jelentem, eljutottunk a banánfoltig és a szárítóig. Veve két nap alatt megint csillagászatit fejlődött: egy perc alatt a lakás bármelyik zugába képes eljutni. Takarításnál hiába barikádoztam el magam a babakocsival, pár pillanat múlva megjelent, és a seprűvel kezdett barátkozni. Rájövök, hogy a lakást egyre rövidebb idő alatt képes vagyok kitakarítani. Viszont takarítás után egy perccel is úgy néz ki a földön csúszó gyerek, mint egy porrongy.

Néha a telefoninterjúk közben sem alszik. Ilyenkor leköltözöm hozzá a földre, fél kézzel gépelek, a másikkal őt nevelem. Az még hagyján, mikor csörgővel veri a billentyűzetet, de ma eközben próbált meg egyszerre térdelni, felülni, felállni, belém kapaszkodva. Párszor felhemperedett, nagy bőgés.
Nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen ügyes. Izgalmas időknek nézünk elébe!

A célnál

2010. március 5., péntek

Élet Izraelben: Kóser mindennapok


Már épp öt perce nem történt semmi a Marx családdal, nézünk hát kicsit körül Izraelben. Mi itt kóser élelmiszereket vásárolunk − leginkább azért, mert szinte csak ilyet lehet kapni. (Ettől még nem kóser az étkezésünk, ugyanis utána otthon elrontjuk, keverjük a tejest a húsossal. De ez mellékes.) Rengeteg szabály határozza meg, mi a kóser, de nagyon leegyszerűsítve: 1. a tejes és húsos étkeket külön kell enni, főzni, tárolni 2. néhány dolog tilos, mint disznóhús, tenger gyümölcsei, nyúl stb. 3. az élelmiszereket meghatározott módon kell elkészíteni. A „parvé” ételek tejessel és húsossal is ehetőek − ide tartoznak a zöldségek, gyümölcsök, tojás és a hal (mármint az engedélyezett halak). Izraelben ezért például szójatejből készítenek parvé jégkrémet.

A Supersal, ahol olcsón lehet vásárolni, egyértelműen kóser lánc: csak kóser élelmet tart, itt minden, még a „cukor, kávé, tea, rum” is megfelel a vallási előírásoknak. És sabbatkor zárva tart. Kevésbé egyszerű a helyzet a két másik kedvenc boltunkkal: az étkek nagy része itt is kóser (lehet, hogy az összes, nem ellenőriztem végig a kínálatot), de ők éjjel-nappal, ünnepkor is működnek. Innentől egy hithű ortodox nem vásárolna náluk. Van aztán egy deklaráltan non-kóser lánc is, az orosz Tiv Tam, ahol kifejezetten tréfli kajákat is tartanak, legyetek erősek: disznóhúst is.

A kóserságon belül is bonyolódik a helyzet, mint azt Purimkor megtudtuk. Számtalan rabbinátus állít ki igazoló certifikátokat, amit mikroszkopikus betűkkel a csomagolásra nyomtatnak, de például haszid barátaink nem fogadják el az összeset, csak néhányat, amelyet ismernek. (Elég nehéz nekik ajándékot adni.:-)

Néhány kóser embléma

Mindenesetre, ha Izraelben egy üzlet polcáról találomra leveszünk egy terméket, az 99,9 százalékos eséllyel kóser lesz. Még ha egy boltos ezt nem is tartja fontosnak, elég nehéz lehet mást beszerezni itt. Egyik helyi ismerősünk becslése szerint a szigorú előírások miatt minden 10-20 százalékkal drágább. De a Tiv Tam még sokkal drágább, gondolom, macerás egyenként legyártatni/importálni mondjuk száz kagylókonzervet.

Az éttermeknél már vegyes a kép. A Tel Aviv-i vendéglők, kávézók nagy része nem kóser, de a kisebb büfék, falafelezők igen. A jeruzsálemi éttermek nagy része kóser. Egy kóser vendéglőnek választania kell, tejes vagy húsos menüt tart. A többség húsos, de például a Hungarian Blintzes tejes (ezért lehetett tejföl a gombás palacsintán). A Yad Vashem menzáján pedig szigorúan elkülönítették az ebédlőt, ahol húsosat adtak, és a kávézót (ahol tejjel ihatod a kávét). Az egyetemen az összes menza kóser, a McDonald’s is, a sajtburgert ne keresd. Persze egy kóser helynek be kell zárnia szombaton. Ha mégsem, akkor csak másvallásúak dolgozhatnak sabbatkor. Az Ein Gev-i kibuc reggelizőjében szombaton arab fiúk szolgáltak fel, egy svéd főnöknő instruálásával.

Most elérkeztünk egy fájó pontomhoz: Sabbatkor nincs tömegközlekedés. Ez péntek délutántól szombat estig tart (és péntek-szombat a hétvége, elég sok otthonülős programot csinálunk ilyenkor). A városon belül egyedül a magántulajdonban levő minibuszok járnak. Akad néhány város Izraelben, mint Haifa, amelyek ezt nem tartják be, de azokba se lehet eljutni, a távolsági buszok, vonatok sem közlekednek. A reptér működik.

2010. március 3., szerda

Veronika tíz (nyolc) hónapos


Eseménydús volt a február, pedig ugye ez a legrövidebb hónap… Jutott a nehézségekből, de rengeteget fejlődött a lány, még a hóközi bejegyzés óta is.

Nem vagyok az az ömlengő szülő, de most muszáj közölnöm, hogy NAGYON ARANYOS! Egyszerre önálló akaratú lény, aki mászik, vizsgálja a tárgyakat, figyel, felfedez, közben még mindig pici csecsemő − ritka együttállás. A mozgása nekilendült: ha valami felkelti az érdeklődését, villámgyorsan odakúszik, immár a helyes, váltott lábú módon is (bal-jobb…). Képes lepakolni az alsó polcokat, felnyúlni a dohányzóasztalra… Megvan az ízlése, a felnőttek tárgyai jobban érdeklik, mint a gyerekjátékok, a veszélyes holmik izgibbek, mint a biztonságosak, és általában is a feltűnő, elütő, kiálló, kirívó dolgokat, a rojtokat és bojtokat szereti − a pulóveremen a cipzárt, a sapkáján a madzagot buzerálja. Vonzódik a vezetékekhez, a mobilokhoz, a laptophoz. Szerencsére nem vesz mindent a szájába.

A nagy hír – félve merem csak leírni: tud ülni. Önállóan még nem ül le, de ha odakeveredik, sokáig kitart. Mászás közben egy támaszkodó fél-ülésig jut el. Ennél is durvább, hogy ha felállítom, akkor belém vagy a bútorokba kapaszkodva sokáig ácsorog. Szeret kinézni az ablakon (lásd fenn az "Elvágyódás" cím csendéletet).

Sokfélét eszik, új kedvencei a szilvás csirke és a gyümölcsös tejbepapi. Ha jóllakott, kitépi a kezemből a kanalat vagy kirúgja a csészét, gyakran öltözünk át mostanában.

Egész nap felfedez, ezalól én sem vagyok kivétel: ha hagyom, tépkedi a hajam, harapdálja a lábujjamat. Papának és mamának továbbra is széles mosoly jár. Változatos hangokon dünnyög. Szereti, ha énekelek neki, nem finnyás: népdalok, Karády-slágerek és a "Fenn a falon van egy pici bolha" című klasszikus egyaránt jöhet. Szeret játszani. Új játékunk a „bu-bu-bu”, amikor a hasába nyomom az orrom és a fenti hangsort dörmögöm, mindig nevet tőle. (Én találtam ki:-) Jó a humora! Ismét félve írom le, de nemrég már labdát gurítgattunk egymásnak.


A kevésbé vidám hírek: megvolt sok „első”. Sokáig dicsértem Veronikát, milyen rendes, hogy még sose volt beteg. Most egy hónapja folyik az orra, úgyhogy ennek a dumának vége. Emiatt nyűgösen telt a február, de remélem, az egy éjszakai tíz felkelés rekordját többé nem döntjük meg, és a közelébe sem merészkedünk. Szégyellem: egyszer le is esett az ágyunkról. Állítólag minden csecsemő leesik egyszer. Figyelgettem utána, de semmi tünetet nem produkált, így megnyugodtunk. A gyámügynél már így is vastag az aktánk.

2010. március 2., kedd

Ortodox Purim


Dani szombat hajnalban visszaérkezett Tel Avivba. Fárasztó útja volt, ismét a favastagságról adott elő Németországban, és előtte még a Zürichben élő barátokat is végiglátogatta, ez három családot jelent, úgyhogy volt része strapában bőven:-)

De azért a szombat kimenetele után felkerekedtünk (azért csak akkor, mert addig nincs tömegközlekedés), hogy Beitar Illitben megnézzük, hogyan ünneplik a haszidok Purimot. Ez egy nagy és vidám ünnep, a zsidó nép megmenekülését ünneplik, ami Eszter Könyvében meg van írva. Mikor este tízkor befutottunk, házigazdáinknál már egy nagyszabású női jelmezbál zajlott. Veronikát gyorsan lefektettük (sajnos nem a mi szobánkban, mert ott már egy gyerek aludt), Dani és a házigazda elmenekültek egy másik összejövetelre, ahol férfiak eszegettek, énekeltek és a Tórát magyarázták. Én tudtam, hogy jelmezbál lesz, de egyszerűen képtelen voltam elképzelni, mi lehet politikailag korrekt jelmez egy ortodox nőtársaságban – pap, apáca, zsidó, háremhölgy, prostituált kizárva. Megoldották a hölgyek! Természetesen a paróka és a könyököt-térdet takaró ruha ilyenkor is rajtuk maradt. Láttam rendőrnőt, kínait, takarítónőt, és egy nőt, aki iszappakolással tette magát felismerhetetlenné.


Később az utcán találkoztam egy ortodox zsidó férfinak öltözött nővel is:-)). De Purimkor elősorban a gyerekek öltöznek be, az utcán is egész nap jelmezben szaladgálnak és pénzt kérnek a járókelőktől.



A bulin egy néni zenélt, a többiek táncoltak, énekeltek, volt rengeteg sütemény, Eszter Könyvét (itt Megilah-nak hívják) is felolvasták, arról lemaradtam, bár úgyis héberül történt. Éjfélkor elszéledt a sereg. Ekkor 11 gyereket felnevelt háziasszonyunk iránti csodálatom fokozódott: fél óra alatt eltüntette a hetvenfős parti nyomait és átdesignolta a szobát a másnapi húszfős vacsorára. Hajnalban még egy kalácsot is meggyúrt zsinagóga előtt. Igyekeztem ellesni tőle a partiszervezési trükkjeit.
Sajnos éjjel Veronikát átköltöztettük a nekünk szánt szobába, és elég nehezen aludt el, valamint én is benáthásodtam, felzárkózva a többi családtag mögé. Másnap a fiúk elmentek Talmud-olvasásra, én kalácsot gyúrtam a háziasszonnyal.


Közben folyamatosan csengettek, az egyik purimi szokás ugyanis, hogy ehető ajándékokat küldenek egymásnak, nők a nőknek, férfi a férfinak, amit közvetítő ad át. Estére hegyekben álltak az édességcsomagok a kisasztalon, viszonzásul pedig több vájdlingnyi kekszet és csokit osztottak ki.


Délután következett a nagy purimi étkezés. Ezt nagyon vártuk, mert ilyenkor kell annyit inni, hogy Hámánt összekeverjék Mordehájjal. Sajnos erre nem került sor, alig iszogattak a vendégek, Dani meg én bánatunkban lehúztunk két-két pohár bort, de nem történt semmi. A férfiak énekeltek, búsongtak, és vicces Tóramagyarázatokkal szórakoztatták egymást, amelyekben minden harmadik szó héberül volt. A szokásos lakoma egyik fogásaként paprikáscsirkét kaptunk. A háziasszony majdnem elájult, mikor megtudta, hogy ezt Magyarországon tejföllel eszik.


Említettem már nézetemet, miszerint fél év alatti csecsemővel lehet igazán egyszerűen utazni. Ez ismét beigazolódott: némi gondot okozott, hogy megfelelő-e a tápszer kósersági tanúsítványa ahhoz, hogy a mikrójukban melegítsem meg. (A kóserságról majd írok egy dolgozatot!) A házi készítésű főzelékről nem is beszélve.
Zuhogó esőben, lefektetési idő után sikerült eltávoznunk a busszal, a gyámügynek ne szóljatok. Egyébként aznap volt a születésnapom, Danié meg négy nappal előbb, neki is gratuláljatok!