counter to blogger

2009. november 28., szombat

Galileai túra, III. rész: Keresztény emlékek arab helyszíneken

A sabbati nyugalomba dermedő Cvátból legurultunk az egész más kalendárium szerint nyüzsgő, napnyugtában fürdő keresztény kegyhelyekhez, Jézus korai ténykedésének helyszíneihez. A Nyolc Boldogság temploma azon a helyen épült, ahol a Hegyi beszédet tartotta. Gyönyörű fekvésű domboldal, virágoskerttel, szép kilátással a Galileai-tóra, szemközt a Golán-fennsíkra… és sok-sok keresztény zarándok/turista. A templom számomra meglepően új volt, 1937-ben épült, de az összes többi is ugyanilyen újnak bizonyult a később meglátogatott szent helyeken. A történelem viharai… Aki szép régi templomot akar látni, menjen Olaszországba.



A Kenyér- és halszaporítás temploma a közelben szintén új volt, de az itt álló 5. századi bizánci templom hű mása, benne a kővel, amin Jézus öt kenyérrel és két hallal megetetett ötezer embert. A padlóba beépítették az előző templom szinte teljesen épen maradt 5. századi bizánci mozaikjait, azon jártunk, fantasztikus madarakon. Fotózni már sötét volt, de íme egy orzott kép:




Még a közelben lett volna egy harmadik templom, és Kafarnaum városának romjai, de közben keresztény idő szerint is besötétedett és bezárták a kegyhelyeket.

Másnap Názáretbe autózva áthajtottunk Kafr Kana arab falun, ez a bibliai kánai menyegző helyszíne. Názáret ma arab város, nyüzsgő, zűrös, zajos, tele boltokkal, dugóban veszteglő autókkal, siető fejkendős nőkkel. Az itt élő arabok egyharmada keresztény, ezzel Názáret a legnagyobb keresztény arab város Izraelben. Az autót gyorsan letettük egy fizetőparkolóban, ahol tyúkok legeltek, és már rutinosan kendőben vágtunk neki Veronikával a szent helyeknek.
A városképet uraló Angyali Üdvözlet Bazilika − a Közel-Kelet legnagyobb keresztény szentélye − ismét egy modern templom, engem a vásárvárosok vasbeton csarnokaira emlékeztetett. Alatta viszont aluljárószerűen láthatóak az itt állt 12. századi keresztes templom romjai alatt az itt állt 5. századi bizánci templom romjai és mozaikjai. Valahogy egész Izrael ilyen.

Felülről

Alulról

Ami jópofa benne, hogy 1969-ben, az építésekor a világ számos nemzetétől kértek Madonnákat, amit a templomban és az udvarban ki is állítottak. Több egzotikus vonású Szűzanya is fellelhető, íme a thai:



A közelben áll Szent József temploma, ez a messzi 1914-ből való, hasonlóan rétegzett múlttal.

Ezután tettünk egy gyors kört a bazárban, de valahogy mindig csalódunk: nem a Mesés Kelet kincseit árulják, hanem kuktafazekakat, kínai hamisított tréningruhát és mosogatószivacsot, így gyorsan kimenekültünk a tömegből. Az egyetlen figyelemreméltó árucikk egy halom húsvéti nyúl volt. Oké, keresztény város, de itt is csak november közepe van.



Ha már édesség, a város egyik cukrászdájában lőttük ezeket a tortákat.




Majd éttermet kerestünk, először benéztünk az egyikbe, amit agyondicsér a Lonely Planet. Az LP-effekt: természetesen csurig volt a hely, igaz, nemcsak turistákkal, helybeliekkel is. Már a saját szakállunkra beültünk a La Fontana di Maria étterembe, ami egy óriási helyiség volt, nagyon szép boltívekkel, ismeretlen eredettel. Mezét rendeltünk, azaz rengetegféle előételt, és minden jóízű és friss volt.



Utána elballagtunk a Szent Gábriel templomhoz, ez végre egy tényleg ódon ortodox kápolna volt, a 17. századból, méltóságteljes ikonokkal, az aljában csörgedező érrel, ami Mária forrása volt vala a legenda szerint. Egyesek szerint nem is a bazilikánál, hanem itt történt az angyali üdvözlet. Utána Dani még elcibált egy kopt templomhoz, ami zárva volt, és útközben egy mecsetet is láttunk. Aztán kivakartuk a tyúkok alól az autót, és a rózsaszínű naplementében hazaautóztunk.



Összefoglalás: nagyon jó volt a kirándulás! Mi tetszett a legjobban? Leginkább az, hogy megcsináltuk, hogy erre is képesek vagyunk mi hárman, és persze a szabadság, az utazás, a tájak… El is határoztuk, hogy a jövőben is vállalkozunk hasonló túrákra.

Galileai túra, II. rész: A Magyarul Beszélő Zsidóság Múzeuma és Cvát

Kanyargós szerpentineken aztán vöröslő homokos domboldalak közt negyven perc alatt ezer métert jöttünk fel tengerszintben, a mínusz kétszáz méteren fekvő Galileai-tótól a 800 méteren levő Cvátig. Most szólok, hogy mivel a héber írásnak nincs egységesített átírása, Cvátot említik Safed, Zefat, Tsfat, Zfat, Cfát, Szvát, Saved, Sevad stb. neveken is. A régi városka a kabbala hona, a misztikus zsidó vallási irányzatok Mekkája, emellett művészeket is nagy számban vonz. Ennek megfelelően a két fő városrész a Zsinagóga-negyed, és a Művész-negyed (az 1947-ben elűzött arabok házaiban). Csupa-lépcső, csupa-sikátor kis városka, ami legalább négy dimenzióban helyezkedik el a meredek hegytetőn, az utcák fölött keresztbe egy hídon újabb utca megy át, s az ember folyton fél, hogy leesik. A hordozókendő nélkül itt meghaltunk volna, így viszont Veronika újabb rajongókat szerzett: nagyon vicces, ahogy a rajtam lógó amorf batyuból egyszercsak kiemelkedik egy mosolygó babafej, és minden gátlás nélkül bámulja a járókelőket. Sajnos 1.: a város túlnyomó részét a 19. század közepén földrengés pusztította el, így igazán régi épületek nincsenek. Sajnos 2.: péntek dél körül értünk a városba, amikor a Sabbat miatt már erősen zártak a galériák és a zsinagógák is. Azért kicsit tekeregtünk a sikátorokban, megnéztünk kívülről pár zsinagógát. A még nyitva levő galériák főleg judaika giccsben utaztak, a mélypont a „Hegedűs a háztetőn” témájú kisplasztika volt. A kevés embernek, akivel találkoztunk, a fele haszid volt, a fele hippi, néhány mindkettő. Több egyetemista korú lány próbált nekünk szombatra való mécseseket osztogatni. Mert Cvát vonzza az útkeresőket, akik a Kabbala és zsidó misztika útján találják meg a megbékélést.

Ezt megmagyarázom: balra egy 20,5 éves haszid anyuka ül a kisfiával, tanúja voltunk, ahogy a szatyorból játék tóratekercsek esnek ki. Jobbra egyetemista fiatalok (bizonyára egy jesivába járnak) esznek egy büfében még zárás előtt, fiúk és lányok szigorúan külön asztalnál, de egymást méricskélve. Középen a narrátor.


Mivel a saját képeim rosszul sikerültek, íme egy lopott fotó visszaadni a városka hangulatát

Cváton van a Magyar Nyelvű Zsidóság Emlékmúzeuma is. Erről rengeteget hallottunk, sőt A zsidó menyasszonyban is szerepel, ráadásul fontos dramaturgiai szerephez jut. Ehhez képest egy meglepően pici ötszobás házikót foglal el a gyűjtemény, a városháza udvarán. Ilyen helyre lépve arról szoktunk álmodozni, hogy az igazgató úgy fogad, mint egy kedves nagyapó, vállon vereget, körbevezet, teát főz, megmutatja a kedvenc tárgyait. Itt pontosan ez történt! Lustig Éva fogadott minket, aki férjével, Józseffel együtt alapította húsz éve a múzeumot, egy órát beszélgettünk, minden kérdésünkre válaszolt. Hatvan évvel ezelőtt érkeztek Izraelbe, először mindent maguk mögött akartak hagyni, ami az óhazára emlékeztetett, aztán idővel érdekelni kezdte őket a múlt. A múzeum nagyjából mindent gyűjt, ami a magyar zsidósággal kapcsolatos: vallási és profán tárgyakat, könyveket, műalkotásokat, okiratokat − minden az adakozóktól érkezik. A cél: az emigrációban élők hiányzó gyökerei helyett gyökereket adni. A múzeum emellett információs központként is működik, ahol családjuk, rokonaik után nyomozhatnak az itt élők. Megható történeteket hallhattunk, hogy találták meg rokonaikat több évtized után a múzeum segítségével olyan felnőttek, akik egyedül, kisgyerekként érkeztek ide. Minden tiszteletünk az alapítóké. A múzeumot az ilyen kis magángyűjtemények sorsa fenyegeti: a tárgyak túláradása, lassan hiányzik egy szűkebb fókusz és az ide nem illő dolgok kirostálása. Egyelőre a 80 felé járó házaspár nem akar szűkíteni a profilon, meglátjuk, a fiuk, aki átveszi a gyűjteményt, hogyan viszi tovább.

Lustig József és Éva

Ezzel a gyűjteményünk immár négyfősre bővült. Nekünk ugyanis van egy hobbink: múzeum-alapítókat gyűjtünk, akikkel személyesen megismerkedtünk. Lustigékon kívül egy izlandi és egy krétai skanzen, és a husaviki péniszmúzeum szellemi atyái szerepelnek a trófeáink közt.

2009. november 26., csütörtök

Galileai túra, I. rész: Autóbérlés, egy keresztes várrom és a kibuc

Már jobban vagyok! Bizonyítékul az első beszámoló a kirándulásról, ami, hangsúlyozom, nagyszerűen sikerült! Picit veregetném is a saját vállamat, ugyanis az útiterv, „vezetés és szervezés” mind az én feladatom volt. („” : így hívták a főszakirányomat az egyetemen, nemhiába.) Az egyetemen többféle tervezési módszert is tanultunk, így én is háromféle útitervvel dolgoztam. Az ideális: elolvastam a Lonely Planet Galilea és Golán fejezeteit, és kigyűjtöttem, amit mindenképp szeretnék látni. Kétheti feszített tempójú program jött össze. Ezt elvetettem. A reális terv: megnézni Názáretet és Cvátot. A minimumtervet még ennél is szerényebbre szabtam: ha nem látunk semmit, de épségben hazaérünk és a bérautónak sem esik baja, akkor elégedettek leszünk. Dani ezt megszavazta, de végül a reális tervet is túlszárnyaltuk.

Ismét két új közlekedési eszköz turisztikai alkalmazását teszteltük: az autóét és a hordozókendőét. Az autó annyiban volt új, hogy ezúttal béreltünk egyet és én vezettem. Eddigi útjainkon babakocsival mentünk és az akadálymentes látnivalókra vadásztunk, most váltottunk egyet a paradigmán („úgy váltjuk a paradigmát, mint más a zoknit” – Dani) és a kendőben a legkacskább lépcsőket is megmásztuk. Mindkettő bevált! Az autó miatt pedig izgultam egy keveset, ugye a közelkeleti vezetési morál, az alig hároméves jogsim miatt (amit három hónapja nem is használtam…) Ráadásul az autóbérlés az elegáns Hilton Hotelban nekem még mindig erősen nagyvilági helyzet, és ilyenkor legbelül attól tartok, hogy hibát találnak a papírjaimban, rámdörrennek és hazaküldenek. De a magyar útlevél, német jogsi, izraeli hitelkártya hármasát elfogadta a kölcsönző, és napi 36 dollárért adtak egy Chevrolet Aveot. Automata sebváltóval, amit még sosem próbáltam, de meglepően könnyen ment a hozzászokás. Nem én leszek az, aki, majd ha a teljesen automatizált autók GPS-szel odavezetik magukat a célhoz, sírni fog, hogy „hova lett a vezetés öröme”. Dani ügyesen navigált, és nagyobb eltévedés nélkül úsztuk meg az utat. Maga a vezetés is kellemes volt, szép tájak, őszi fényben fürdő dombok, kis párák a kék égen, csak a szokatlanul sok elütött állat volt feltűnő az utakon.

A Chevrolet, beépített pelenkázóval

Első állomásunk egy keresztes várrom volt, Belvoir vagy Kokhav Hayarden Nemzeti Park néven is futott. Az országútról kacskaringós hegyi szakasz vitt fel, és a hatalmas parkban mi voltunk az egyedüli látogatók, csak dundi gyíkok végezték déli portyájukat a fénylő köveken. Később még két család befutott. Ez az egyik leginkább épségben fennmaradt keresztes emlék Izraelben, persze így is csak a fekete kőfalak állnak. Meg néhány boltív, s persze a vár alaprajza, az egyes helyiségek mérete kikövetkeztethető. A helyben igazán a fekvése a különleges, francia nevét is ennek köszönheti, remek a panoráma, látni a szemközti jordániai hegyeket, a Jordán völgyét, a közeli halastavakat és a Galileai-tó csücskét. Nekem tetszettek Yigal Tumarkin modern szobrai is.

Belvoir romjai

Boltívek

Kilátás: a Jordán völgye, jordániai hegyek és egy kicsi a Galileai-tóból

Innen siettünk Ein Gev kibucba, ahol a szállásunkat foglaltam le. Persze nem a kibucban laktunk, hanem a kibuc által üzemeltetett hatalmas üdülőfaluban. Sietni meg azért kellett, mert fél 3-kor kezdődött a kibuctúra, a közösség életét bemutató tárlatvezetés. Na, ezen csak mi akartunk részt venni, úgy látszik, nemcsak a kibucoknak, de a kibuctúráknak is leáldozott. De gyorsan felhívtam az illetékest és kiküldtek számunkra egy sofőrt, így felültünk a kisvonatra és körbedöcögtünk a településen. Láttuk a tehénistállót, a strucckifutót, a banánültetvényt, egy elmaradhatatlan Salamon-korabeli romot, de legérdekesebbek a kibuclakók házai és a közösségi épületek voltak. Földszintes, rossz minőségű, nyomasztó kis barakkok. A kibucok nagy részt vállaltak Izrael mezőgazdasági forradalmából, jóformán a sivatagot művelték meg hihetetlen munkával. Jártam a szomszédos, hasonló természeti adottságú Jordániában, óriási a különbség. De aztán a közösségi élet eszméje a háttérbe került, amikor már szoftvert kellett fejleszteni. Ma az izraeliek 2 százaléka él kibucban, de a mezőgazdasági termelés 40 százalékát ők adják. És szinte minden kibuc üdülőket épített. Galilea egyébként a kibucok őshazája, Ein Gev pedig egy őskibuc, amit 1937-ben alapítottak német és cseh bevándorlók. A magnószalag a túra közben felvilágosított minket, hogy bár még mindig van kollektív étkező a településen, de a gyerekek már a szüleikkel alszanak, nem a közös hálótermekben.

A kibuctúra résztvevői

A kibuc sportpályája

Ein Gevnek saját kis kikötője van a Galileai-tavon, amíg Izrael el nem foglalta a Golán-fennsíkot 1967-ben, a települést csak hajóval lehetett megközelíteni. A Golán-fennsík egyébként gyönyörű hátteret adott az egész falunak. Lődörögtünk a napnyugtában a parton, megnéztük egy halászhajó érkezését, és próbáltuk elképzelni, milyen lehetett a tó kétezer éve. Az Újszövetségben ugyanis ezt említik Genázáreti-tó néven, aminek Jézus járt a vizén. De erre még visszatérünk. A kibucnak van egy híres halvendéglője, ide szólt a vacsoránk. A fekvése ennek is gyönyörű volt, közvetlenül a tóparton, de zavarba ejtően hatalmas terekkel rendelkezett. Az a fajta hely, ami több busznyi turistát képes felszippantani és villámgyorsan megetetni. Nagy adagokat kaptunk, minden rafinéria nélkül, de az egészben sült Szent Péter hal (helyi büszkeség), egyszerűen csak citrommal és fokhagymával így is jó volt.



Ein Gev kikötője, háttérben a Golán

Halszállítmány

Jézus korabelit utánzó bárka, pénzért lehetett volna utazni rajta

A többi étkezést a kibuc üdülőjének étkezőjében költöttük el, ami kóser konyhát vitt, azaz reggelire tejes, vacsorára húsos étkekkel. Ez is rendben volt, hatalmas svédasztallal, rengeteg fogással, amik valahogy jobbnak néztek ki, mint valójában voltak. De ez nem a Michelin-túra, ez a KIBUUUC!!!, a maga puritán hagyományaival, örüljünk, hogy nem zsuppolták be a gyerekünket a közösbe.

Az üdülőfalu óriás területet foglalt el, rengeteg kis egyszerű házzal, a puritán hagyományoknak megfelelően különösebb szórakozási lehetőség nélkül, de a gyönyörű tóparton, guszta pálmákkal. Már utószezon volt, strandolók nélkül, pedig a tóban kis akaraterővel még szinte lehetett volna fürdeni. Erre nem számítottam, és nem vittem fürdőruhát. Javasoltam ugyan Daninak, hogy éjjel a csillagok alatt mártózzunk meg meztelenül a szent vízben, de tiltakozott, és végül betörtem. Az ember felad ezt-azt az elveiből, ha szülő lesz.

Az üdülőfalu, oldalt a tó

2009. november 24., kedd

A külföldi lét hátulütői

Megjöttünk a galileai kirándulásról, nagyon klassz volt! A beszámoló azért késik, mert tegnap kitört rajtam az influenza. Láz, végtagfájás, hányás, levertség… Ha eddig túl derűsnek tűnt a külföldi élet, most kaptunk az árnyoldalából. Tegnap Dani itthon maradt, hogy engem ápoljon, ma bement az egyetemre, de így meg nekem nehezebb. Amúgy is hetek óta alig beszéltem más felnőttel, mint ő. Nyafogás off, mi akartunk ide jönni stb. De minden rosszban van valami jó: HIHETETLEN szerencse, hogy én lettem beteg és nem Veronika, akkor valószínűleg frászt kapnék, így csak simán rosszul érzem magam.

Amint kilábalok, publikálom az útinaplót. Addig is egy kép: szeretteim a názáreti Angyali Üdvözlet-bazilikában. Szerintem Daninak határozottan antik külsőt ad a hordozókendő. Nektek hogy tetszik?

2009. november 18., szerda

Irány Názáret!

Holnap elutazunk három napra Galileába, és egy újabb érdekes vallás bölcsőjével ismerkedünk: a kereszténységével. Autót bérlünk, kibucban fogunk lakni. Pár nap múlva jelentkezem a beszámolóval.

2009. november 15., vasárnap

Megint keresztesek… és rómaiak, és Bizánc, és törökök…


Caesarea egy újabb régész-paradicsom. Tel Avivtól északra egy kis területen hihetetlen mennyiségű rom összpontosul az elmúlt két évezredből. Római kori kikötő és hippodrom és amfiteátrum, bizánci emlékek, a kereszteslovagok városa, amit a törökök elpusztítottak, és egy 19. századi bosnyák minaret. Mindez persze egymásra és egymás anyagából építkezve, tehát a római kori lóversenypálya oldalában láthattuk a többszáz évvel később ráépített bizánci fürdő mozaikjait.

Ez a lóversenypálya, fent a tető a bizánci mozaikokat védi

Volt olyan templomrom, amit a keresztények, arabok és a rómaiak is használtak, persze mindig átalakítva. A gyakorlatban mindez a tűző napon vakító eszelős mennyiségű követ jelentett, amelyek közt nehéz volt eligazodni. Ezért több multimédia-előadást is készítettek, ezeken nekem mindig könnyeznem kell, mikor a végén a drámai bariton elmondja, hogy „Caesarea: múlt, jelen, és jövő egysége”. (A valóságban létezik modern kori település itt, de a régi fényét nem közelíti meg.) De segítettek megérteni ezt a kavalkádot, aminek a feltárása még ma is folyik.


A helyhez kötődő történelmi figurák képernyőkön mesélték el az életüket, több világnyelven, nagyon vicces volt Nagy Heródest ékes oroszsággal hallani. Az idegenvezetők is „korhű” jelmezt viseltek, aranyozott szélű tunikát, fejükön koszorút. Csak egy fiút sikerült elcsípnem, de a lányoknak jobban állt.


Keresztes boltívek

Az összbenyomás mindenesetre nagyon szép volt, a romok mellett közvetlenül a tenger, (még látszottak a kétezer éves kikötő maradványai) a ragyogó égbolt, kulturáltan kiállított szobrok, oszlopok, táblák (állításuk szerint az egyik kőbe vésett felirat az egyetlen tárgyi emlék, ami bizonyítja, hogy Pontius Pilatus valóban létezett) szépen gondozott park… és a több száz, ricsajozó arab kisiskolás, akiket kirándulni hoztak ide. Bár ők legalább még tisztelték a „szakfelügyelőt”, ha az adott egy pofont, abbahagyták egymás lelökdösését a meredek amfiteátrumban. Igaz, a szakfelügyelő tekintélyét egy hatalmas mordály is erősítette.




Még lett volna egy római és egy bizánci vízvezeték a közelben, a tengerparton, de oda már sajnos nem jutottunk el. Napnyugtakor távoztunk, ekkor érkezett meg több esküvői díszbe öltözött pár is fotózkodni a romokhoz.


A park területén kívül még megnéztünk egy helyreállított bizánci kori márványpadlójú utcát, és igyekeztünk görbén nézni két kevésbé fegyelmezett arab kiskamaszra, akik felgyújtottak egy kukát és letépték a menetrendet a buszmegállóból.

A bizánci utca

2009. november 7., szombat

Ki a szabadba!

Október végén pár napra belekóstoltunk a télbe, ami itt tizenegynéhány fokot és egész napos zuhét jelent. Sajnos kiderült, hogy ilyen időben az otthonunk is kellemetlen: a hatalmas tolóablakok szürke tejüvegből készültek, így ha behúzom, nem látok ki egyáltalán, a rácsig sem. Viszont a réseken köztük a huzat vidáman bejön. Na, ennyit a Tel Aviv-iak szomorú életéről, szerencsére azóta ismét süt a Nap, és érdekes módon kinn melegebb van, mint benn. Ha tehetjük, igyekszünk kimenni a szabadba.

A hétvégén is ezt tettük (a hétvége itt péntek-szombatra esik). Csütörtökön Veronika és a tízhónapos Ádámka fogták anyukáikat és elmentek a Hayarkon Parkba babakocsizni egy nagyot.

A fiatalok ismerkednek

Péntek reggel a kikötő felé vettük az irányt. (Előre szólok, hogy az év hátralevő részében vagy a kikötőbe, vagy a Hayarkon Parkba fogunk menni sétálni. Uncsi, de a pestiek nagy része is a Margitszigetre vagy a Normafára megy. Na jó, a Ligetbe. Esetleg Hűvösvölgybe…) Itt csatangolás közben vettünk egy új játékot Veronikának, egy lekerekített sarkú ikozaédert, mert Dani szerint további, szájba vehető játékokra van szüksége. A nagyok kaptak fejenként két új tréningnadrágot (nem sötétkék:-), megszemléltük az őstermelői piacot és itt sajtot vásároltunk. Aztán ebéd után én strandoltam a tengerparton, úszni nem lehetett, de ugráltam a hatalmas hullámokban. Este pedig visszatértünk a kikötőbe, a Shalvata bárban vacsoráztunk ismerőseinkkel. Hogy a levegőn legyünk, a kerthelyiségben, a tenger morajlása mellett. A Shalvatában öt évvel ezelőtt is jártam, akkor táncolni is lehetett. Épp most van az előző-egyetlen izraeli utam ötéves évfordulója: sűrű és emlékezetes hat nap volt, Jeruzsálem, Tel Aviv, Jaffa, tenger, új ismerősök, mindez Arafat halálának idején… Beszámolóm a Figyelőben az akkori útról, a szerző felvételeivel.

A Shalvata nappal

Szombaton Daninak kellett a Fontos Előadására készülnie, így csak mi lányok mentünk el egy november 7-e tiszteletére rendezett paprikáskrumplis pingpong partira a magyar kolóniával. Aztán jól sikerült az előadás, Veronikának jön a foga, én pedig rágom Dani fülét, hogy csütörtökön utazzunk el Caesareába. Szóval mindenki teszi, ami a dolga!

Hungarian blintzes


A lakásunkhoz az egyik legközelebbi étterem viseli ezt a nevet. Magyar palacsintázó, amiről Micimackóné nagy élettapasztalattal megjegyezte: „egyszer mindenki eljön ide”. Ezt utólag teljességgel igazolom, többször én sem fogok, de a kíváncsiság megevett, hogy milyen. Így Csíkos Nagyival az egyik este kipróbáltuk a létesítményt. A Hungarian Blintzes afféle intézmény Tel Avivban, 1977 óta fennáll (és a design nemsok frissítésen eshetett át azóta). Csak palacsintát tartanak, ennyi igaz, a magyaros jelleget némileg alássa, hogy kóser az étterem, így választania kellett, tejes vagy húsos fogásokat tart-e. Hogy a tejföl és a túró ne hibázzon, ők a tejes oldalra álltak, ezért az étlapon ne keressük a hortobágyi palacsintát! A sós fogások töltelékei a padlizsán-gomba-spenót körben mozognak. Nagyok az adagok, és nem fukarkodnak a hozzávalókkal, tejfölt és sajtot pirítottak a hatalmas palacsinták tetejére, a végeredmény mégis íztelen lett nekem, mintha egyedül csak paprikát használtak volna (Csíkos Nagyi szerint meg túl fűszeres). Ettünk egy egész jó krumplilevest is, sajnos kolbász nem volt benne. Várakozás közben nézegettük a kiakasztott kalocsai hímzéseket. Az egész a hazai gasztronómia hatvanas-hetvenes éveit idézi – lehet, hogy akkor emigrálhatott a tulaj. Na jó, lehet, hogy az édes palacsintáknak még adunk egy esélyt! A hely mindenesetre szépen megtelt, ami megdobogtatta honleányi kebelünket.

2009. november 5., csütörtök

Pénz áll a házhoz

Szeptemberben azt a prófétai jóslatot tettem, hogy még az idén nagyobb pénzösszeget fogunk kapni váratlanul. Nos, ez bekövetkezett. Dani fizetést kapott!!! Váratlanul, mivel adminisztratív nehézségek miatt eddig az egyetem nem tudott fizetni, és sokat, mert most kéthavi járandóságát megkapta egyben. Juhéj!!! Sőt, a kerek összeg 1,83 százalékkal magasabb, mint az előzetesen megállapított bére. Az egyetem azt is közölte, hogy nem fog tudni minden hónapban ennyire sokat adni. Reméljük, azért 95 százalék alá nem mennek.

2009. november 1., vasárnap

Veronika féléves

Legutóbbi összefoglalómban megjegyeztem, hogy lányunk valami nagy dobásra készülhet. Nos, a hatodik hónapban (ami a negyediknek számít, stb.) rengeteg új dolgot tanult. Nem is győzöm sorolni:

• Mozgás: hason fekve „fekvőtámaszozik”, magasra emeli a fejét, kinyomja a vállát és nézelődik. Háton a csípőjét a levegőbe emeli és lábait lengeti.
• Fogás: azt nem mondanám, hogy szándékosan megfog tárgyakat, de nyúl feléjük, és néha a kezében landolnak.
• Játék: érdeklődik a játékok iránt, nyúl a kismozdonya után. Háton fekve a lábaival ügyesen rugdalja a föléje függesztett tárgyakat. (szándékos cselekvés!!!)
• Beszéd: rengeteg mondanivalója van, amihez a kifejezésmódot is igazítja: gügyög, dünnyög, sikkantgat, csicsereg, dödög, mormog, gurgulázik…
• Alvás: öklét szopogatva, vagy a kendőjét a szájába tömködve képes egyedül elaludni (ha nem NAGYON fáradt).
• Evés: rengeteget eszik, most először a tejfogyasztás meghaladta a termelést (pedig odahaza négy hónapig tejadó voltam), a különbözetet a felhalmozott és lefagyasztott készletekből fedeztük.
• Növekedés: nagyon nagy!!! Nincs mérlegünk, de 7 kiló fölött járhat, a 62-es babaruhákat kinőtte, és a 68-asok is épphogy jók rá. A félévesek közt is nagynak számít. (Pedig ő csak négyhónapos blabla).
• Eközben felejtett is: a csecsemőkori járó- és kúszóreflex megszűnt. A fogóreflex még megvan (különben miért csimpaszkodna a hajamba?).

Az ünnepelt, téliesített öltözetben

Most jön a szokásos dicshimnusz: nagyon jó kisbaba, egészséges stb. Veronika hatalmas ajándékot adott nekünk: hogy nem sűrűn kell miatta aggódnunk. Mert tudom, hogy azok a babák, akik sokat sírnak, rosszul esznek, lassan gyarapodnak, folyamatos foglalkozást igényelnek stb. is általában gond nélkül felnőnek, de szegény szüleik mennyit izgulnak addig… Összességében az elmúlt három hónap szép időszak volt vele: a kezdeti ijedelem, a táplálási és alvási problémák elmúltak. Van egy aranyos babánk, aki egyre okosabb, kíváncsibb, aki mosolyog, reagál… eközben jól szállítható, etethető, elvisel minket és zizi életmódunkat. (Hogy nézne ki egy akkói kirándulás répapürével és egy gyerekkel, aki folyton kúszni akar???) A mászás, fogzás, hozzátáplálás gondjai még a messzi jövőbe vésznek, addig is igyekszünk kiélvezni ezt a remek korszakot. Köszönjük, Veronika!