2010. június 28., hétfő

Utolsó nap


Holnap repülünk! Csomagolok és sóhajtozok... Tegnap megtörtént az elszámolás főbérlőnkkel, Or szokás szerint elhozta az ügyvéd haverját, aki a mobiltelefonja segítségével összeadta az áramszámlákat :-) Én napok óta radíroztam a konyha falán a koszt, amit az odatámasztott biciklink okozott, de szerencsére Ornak nem tűnt fel semmi. Visszadta a biankó csekkjeinket, és kölcsönösen biztosítottuk egymást, milyen nagyszerű volt a másikkal üzletelni. Holnap természetesen ismét a cimbi fogja átvenni tőlünk a kulcsot, de már adott instrukciókat arra az esetre, ha nem érne ide.

Megvolt mindenből az utolsó, restanciánkat egyedül a házibuliról maradt fél üveg vörösbor és néhány remek sajt képezi.

Már csak a biciklink sorsa bizonytalan. Jó gazdát szeretnék neki. Valaki, egy bringát Tel-Avivban?

Olvassatok ezután is, még lesznek összefoglalók, és több témát nem írtam meg, amit szerettem volna.

2010. június 26., szombat

Búcsú a Fehér Várostól

Bauhaus épület a Rothschild sugárúton

Aktívan búcsúzkodunk. Búcsúzni ugyanis elég szívfájdító, de tevékenységek közben mégis jobb, mint csak sóhajtozni, hogy „már csak 3 nap”. B. úrékkal elmentünk ebédelni egy herzliyai halétterembe, Ádámka szüleit és Eitant borozásra hívtuk meg. Én tegnap elmentem a Bauhaus Tel-Avivot bemutató, ingyenes vezetésre is. Említettem már, hogy Tel-Aviv belvárosa, mint a világ legnagyobb összefüggő Bauhaus emléke, világörökség?

Emlékeztető: a harmincas években nagy tömegben érkeztek menekültek Európából, a Bauhaus építészek is, gyorsan kellett felhúzni egy várost, s ugye Tel-Aviv akkor még sivatagos, üres terület volt. A Rothschild sugárúton zajlott a túra, itt szerintem több szép épület is van, de nem ezeket néztük meg. Láttunk pár házat a Bauhaus előttről, a huszas évekből, amit eklektikusnak neveznek, ezt például orientális stílusúnak vélte a tervezője.


Megtudtuk, hogy Tel-Avivban akármekkora épületet lehet felhúzni, de cserébe egy régi házat renoválnia kell az építtetőnek. És kiderült az is, milyen stílusú a ház, amiben mi lakunk: brutalista!!!

Renovált Bauhaus
Hajóra hajazó ház a közelben
Brutalista ház. Nemcsak mi lakunk ilyenben, hanem Tel-Aviv háromnegyede

Délután pedig bemutattuk Veronikát a tengernek. Ez is egy szép lezárás: az első napunkon vittük le a partra, akkor a babakocsiban aludt, azóta inkább kihagytuk a strandolásból, most már elég nagynak ítéltük hozzá. Lányunk először óvatosan a mama közelében maradt, aztán vidáman csapkodni kezdte a hullámokat, és játszott a homokkal. Semmi sírás. Nagyon büszke vagyok rá!


Az állam körül, járókával

Közelednek a végnapok… A „leszerelés” két fő kérdése: hogyan adjam el a biciklimet, és hogyan juttatjuk vissza a kölcsönjárókát. Emlékeztek még Beitar Illitre, a városra, ahol egész évben a „Hegedűs a háztetőn” főpróbája zajlik? Innen kaptunk kölcsön egy járókát Veronikának, amit ideje visszavinni. Úgy döntöttünk, ezt összekötjük egy jeruzsálemi kirándulással, a modern részekkel úgyis adósok vagyunk.

Sajnos, csapatunk veszített összeszedettségéből. Miután napok óta készültünk erre az egynapos túrára, és autót béreltünk, összepakoltunk, útvonalat terveztünk stb., 60 kilométer után vettük észre, hogy a járókát beraktuk ugyan, de a hozzá tartozó matrac és huzat Tel-Avivban maradt. Némi hezitálás után folytattuk a programot, és majdcsak lesz valahogy.

A Knesszetnél kezdtük, ez az izraeli parlament. Kívülről a Lonely Planet szerint egy emeletes parkolóházra hajaz, na de odabenn! A kettő között már csak egy biztonsági ellenőrzésen kellett átjutni, izraeli léptékben azt kell mondjam: nem is volt durva. A gondosan összekészített cuccunkat (kamera, útikönyv, cumisüveg, játék) elvették és már mehettünk is az angol nyelvű (ingyenes) vezetésre. Nekünk nagyon könnyű volt viszonyulni a belső térhez, mert egy jobbfajta SZOT-üdülőhöz hasonlított, a 60-as, 70-es évek stílusában. A fő attrakció három hatalmas Chagall-gobelin, és hozzájuk a mester tervezte mozaikok a padlón. Bementünk az ülésterembe is, sajnos aznap épp nem volt országgyűlés. Fotózni nem lehetett, de íme néhány orzott kép:

Az épület
Recepció
Chagall egyik gobelinje

Innen nem messze van a Szent Kereszt Kolostora. A hagyomány szerint itt nőtt a fa, amiből Krisztus keresztjét ácsolták. Egyszerűségében izgalmas épület, a 6. században épült, majd lerombolták, újjáépítették, átépítették stb. A templomban vakolatlan téglafalon függtek a 17. századi ikonok, fantasztikusan nézett ki! Ráadásul a kolostornak grúz vonatkozása van, nemzeti költőjük, Rusztaveli itt élt a 12. században.

A kolostor
A templom

Innen a Herzl Múzeumba hajtottunk, amit csak vezetéssel lehet látogatni. Mint kiderült, a múzeumban egyedül Herzl dolgozószobája és sírja eredeti, a többit egy naív történetbe burkolt multimédia-showval pótolták, amit izraeli alsósokra kalibráltak. Valahogy úgy, mintha magyar kisiskolásoknak akarnák közel hozni Kossuth Lajost, azon túl, hogy szakálla volt és azt üzente, elfogyott a regimentje. Egyébként Herzlnek is szakálla volt, és őrá is joggal lehetnénk büszkék. Igaz, ő nem tartotta magát magyarnak, hanem német zsidónak – viszont tizennyolc éves koráig Pesten élt, folyékonyan beszélt, olvasott magyarul. A magyar nemzet büszkeségei között hányan szerepelnek, akik ennél kevesebbet tudnak felmutatni. S különben is, hány magyar alapított országot? Na ugye. Egyébként nemrég volt Herzl születésének 150. évfordulója. (Itt egy magyar link róla.)

Végigtekint az országon - Herzl szobra Mini Izraelben

A bemutató minden bárgyúsága ellenére ráébresztett, milyen jelentősége volt Herzlnek, és mennyire tegnapi ez a történet. Dédapáink korában egy ember gondolt egyet: legyen állama a zsidóknak! És lett. Mi lett a századforduló sok-sok más izmusával? Itt azt is megértettem, miért szeretik az izraeliek olyan vehemensen a hazájukat. Még ha valaki nem is ő maga vándorolt be ide, de az apja vagy a nagyapja − egész más érzelmi viszony, mint aki mindig is éldegélt egy országban, s ez soha nem volt kérdés vagy döntés a számára.

Körbesétáltunk a Herzl hegyen a parkban, Golda Meir és Jichak Rabin is itt nyugszik, meg sokan mások.

Herzl sírja

Ideje volt Beitarba menni. Dani elkávézott a házigazdánkkal, én pedig megpróbáltam matracot venni a járókába. Megállapítottam, mennyire akklimatizálódtunk: már a szemem se rebbent a nagy hőségben szőrmekalapot viselő férfiak, parókás nők és a szekérderéknyi gyerek láttán, a kislányok fehér harisnyában, a fiúk térdnadrágban szaladgáltak.


A helyi játékbolt dugig volt, valószínűleg ez a legjobb biznisz Beitarban, a nyolc-tíz gyerkőcnek mindig kell venni valamit. Az azért már nekem is feltűnt, hogy a boltos talitot, azaz csíkos imakendőt viselt, nem mertem fotózni, de kábé így nézett ki. Ilyen emberrel még nem üzleteltem.


Ráadásul folyamatosan beszélt, héberül, visszaküldött lemérni a járókát, másik lepedőt ajánlott hozzá, mindezt sok-sok, nekem érthetetlen szóval. Végül elláttam a küldetést. Elbúcsúztunk beitari ismerőseinktől, és visszaautóztunk Tel-Avivba, egészen Ádámkáék lakásáig, akik voltak szívesek kölcsönadni nekünk egy másik járókát, hogy a hátralevő napokban abban aludjon Veronika. Reméljük, ezt már egyszerűbb lesz visszaadni.

2010. június 23., szerda

Tel-Avivi Egyetem és Diaszpóra Múzeum

Tel-Aviv városa több ingyenes idegenvezetést is kínál, az egyik Dani egyetemének építészetét mutatja be. Régi adósságunk, most a finisben végre elmentünk. Legalább szép keretes szerkezet zárja le az egy évet: emlékeztek még, mikor az érkezésünk másnapján is együtt bementünk az egyetemre? (Dani meg azóta minden nap.)

Szökőkút

Eddig nem tűnt fel, hogy különösebb építészeti látnivaló lenne a kampuszon, de a vezető hölgy nagyon szépen elmagyarázta a funkcionalizmus, minimalizmus, brutalizmus, posztmodern és hasonló stílusokat. A vastag beton fal, lőrésszerű ablakokkal, amit mi szimplán rondának látunk, a légkondi feltalálása előtt funkcionalistának számított. Az ablakok továbbá nézhetnek északra, valamint kellő árnyékolással ellátva délre, és a zenei fakultásnál keletre – a zenészek nem éppen pacsirták. Megnéztük az egyetem zsinagógáját is, ami szombaton és ünnepnapokon zárva tart – ahogy a campus is. Ez az a fajta építészet, ami sokat bíz a képzeletre, a zsinagóga engem például hajóra emlékeztetett.

Ablak a tengerre
Szobor
Ezt a vezetés után is rondának láttam
A könyvtár, ami mintha lebegne
Ő meg szállni készül
Posztmodern épület
A zsinagóga

A túrát egy idősebb hippihölgy tartotta, ideteszem a képét, mert anyám mindig azzal cukkol, én így fogok kinézni öregkoromban (csak bringával:-). Mit mondjak? Ha mázlim van.

Az egyetemen van a Diaszpóra Múzeum, gondoltuk, a túra után ide is beugrunk. Ebből többórás látogatás lett. Hatalmas anyag mutatja be az évezredek alatt a száműzetésben a zsidóság életét, minden elképzelhető szempontból és tagolásban. Országok, nyelvek, különböző rítusok szerint. Megnéztünk egy-egy videót a kelet-európai stetl és a marokkói zsidók életéről, nagyon tetszettek a világban fellelhető zsinagógák makettjei, mint az indiai, amszterdami, kínai, amerikai stb. Volt egy izgalmas tárló a zsidó nyelvekről: a jiddis mellett a mediterrán térségben a ladino nyelvet is használták, emellett számos nyelven írtak héber betűkkel. Megcsodáltunk jobbról balra lekörmölt tadzsik, görög és hasonló szövegeket. Aki nagyon szorgalmas, itt megnézhet egy online kiállítást a magyarországi zsidóság történetéről. Érdekes módon szinte semmilyen eredeti tárgy nincs a múzeumban, csak másolatok, szimulációk, mégis lebilincselő. Ennek köszönhetően teremőr se kellett, így Veve nyugodtan tologathatta a saját babakocsiját.

Az amszterdami zsinagóga makettje

Egy képzelt családfa. Böngésszétek á!

2010. június 22., kedd

Golán 3. rész: Banias nemzeti park

Még szintén a közelben van Banias (Nimróddal közös jegyet is árulnak), ami mindent nyújt egyben, ami Izraelben elvárható: római szentély, zsidó romok, keresztes vár, muszlim kegyhely, vízesés, erdő. A név a Paneas arabos változata, merthogy a kecskelábú erdei istent, Pánt tisztelték itt a rómaiak. Rögtön a parkolóban rengeteg oszlopfő és egyéb ásatási lelet fogadott, aztán meg lehetett nézni, ahol a Banias forrás fakad (nem látványos), majd egy barlang előtt a különböző római szentélyek romjait.


Lett volna a hegytetőn egy moszlim szent sírja is, ezt kihagytuk, és elindultunk a túraútvonalon. A csobogó patak mellett egész kellemes volt sétálni, igaz, az egész túra nem tett ki két kilométernél többet. Elhaladtunk egy régi vizimalom mellett, amiben az a pláne, hogy 1986-ig ezzel őröltek! (Ne felejtsük, az egész terület 1967-ig Szíriáé volt.)


Itt egy drúz bácsi drúz pitát árult, de mi már veszítettünk fogékonyságunkból a drúz konyha iránt. A keresztes várból nem sok maradt, pár fal, az egyiknek a tetejére egy szíriai lakóházat építettek később.

Izrael kicsiben: az antik romokra ráépítettek a keresztesek, arra a törökök, arra a szíriaiak stb.

A zsidó rom pedig II. Agrippa fényűző palotája volt az első századból, zsinagógával, jó állapotú földalatti rejtekúttal.


A táj, a moszlim kegyhellyel

Innen másfél óra séta lett volna a vízesés, így inkább autóba pattantunk (nagyon lehet ám izzadni a tűző napon egy alvó tízkilós gyerekkel a hátunkon).

A másik bejáratnál lehangoló tömeg és zaj fogadott, újabb drúz néni árulta a pitát, nekünk ketten is beszóltak a gyerekkel kapcsolatban (az egyik, hogy le fogjuk ejteni a mei tai-ban, a másik azt kérte számon, miért nem itatjuk az alvó gyereket. Biztos úgy néztünk ki, mint akik most vették, és még nem olvasták el a használati utasítást. (A gyerekhez, nem a mei tai-hoz.) Említettem már, hogy az izraeli viselkedés meglehetősen fesztelen, sőt szemtelen?). Ehhez képest üdítő volt a harmadik néni, aki elújságolta nekünk, hogy ő már járt Magyarországon, és a királyi házaspár ugye Budapesten él.

Elballagtunk a vízeséshez, ami kilenc méterről zubog alá, egy rövidet még sétáltunk a patak mellett. Itt is lett volna mindenféle hosszú túra. Azt szeretem az izraeli parkokban, hogy azt is embernek tartják, aki nem a Kinizsi 100-ra vállalkozik, csak egy félórás gyaloglásra.


Egyébként a Golánban van a Yehudiya természetvédelmi terület, ami igazi extrémtúrákra ad lehetőséget. Ott nemcsak a függőleges sziklafalakon kell fel- és lemászni mindenféle fogódzók segítségével, de a túraútvonalak része mély hegyi tavakon való átúszás. Bakancsban, hátizsákkal, majd frissen-fiatalosan-csöpögve lehet is folytatni az utat a víztől elnehezedett pakkal, elázott cipőben. Mérlegeltük, de végül kihagytuk ezt a páratlan helyet. (Van az olvasók közt, aki kipróbálná?)

Ismét hamar végeztünk, de mivel három és fél óra a hazaút, elindultunk Tel-Aviv felé. Útközben − búcsút intve a drúz konyhának − egy benzinkútnál találtunk egy japán éttermet és szusit ettünk. Szégyenletesen korán hazaértünk, még a szokásos esti tengeri úszásra is volt időm.

Megint jól sikerült a kirándulás, de mintha veszítettünk volna kezdeti tempónkból. Nagyon meleg is volt, már mi sem akartunk minden egyes római/török/keresztes romot megnézni. Hihetetlen, de a pici országból még rengeteg látnivalóhoz nem jutottunk el. Igaz, annyit már nagyjából láttunk, mint aki 3-4 hetet utazgat Izraelben (ugye mi éltünk is közben). Az viszont helyes döntésnek bizonyult, hogy nem Eilatba mentünk.

Baniasban láttam kedvenc táblámat Izraelben

Török erőd, francia konyha, alpesi kihaltság, drúz desszert

Nimród erőd

Másnap nekivágtunk a szállásunkról már csodált Nimród erődnek. Ezt a 13. században építették a törökök, Izrael egyik legnagyobbja, 400 méter hosszú, és persze jó romos. Azért láttunk benne sok boltíves termet, bástyát, ciszternát, várárkot, oroszlánt (ezt kőbe vésve), és két egykori vécét is (taposós változatban, kőből). A bevehetetlen vár többször gazdát cserélt a törökök és a keresztesek közt, aztán az utóbbi pár száz évben az enyészet vette birtokba. Remek kilátás nyílt a szomszédos hegyekre, de már délelőtt pogány hőség uralkodott. Nimród egyébként Noé dédunokája volt, és helyi legendák szerint a közelben épített kastélyt. (Ő ugyanaz, akitől a szittyahívők a magyar népet eredeztetik.)

Víztározó

Boltíves tárhelyek

A vár alsó része a felső részből

Címerállat

A hőség elől egy étteremben kerestünk menedéket, „A boszorkány üstje és a tejesember” nevű létesítményről a Lonely Planet ódákat zengett, sőt bevették a Golán top 5 nevezetessége közé. A francia éttermet egy apró mosav rejtette, amit kanyargós, meredek hegyi úton kellett megközelíteni. Ez olyan, mintha Magyarország legjobb thai étterme egy alföldi tanya téeszében lenne elrejtve. Megdöbbenésünk fokozódott, mert az étterem 1. nyitva volt 2. kongott az ürességtől. Kis boszorkányfigurák lógtak a mennyezetről, kecskesajtokat árultak, és az ablakból ismét a Ram-tó zöld vizét csodálhattuk. Sajnos a kaja nem jött be, a jószándék érezhető volt a fogásoknál, de valahogy mindig mellément a kreativitás. A májpástétom túl nagy volt és túl zsíros, ízetlen, a főfogásom tepsiben sült csirke volt, pezsgővel, de valamiért nagy halom leveszöldség is került a tálba, ami a bő pezsgőben úszva nekem bizarr ízkreáció. Szóval elkényeztetett burzsujok vagyunk, megszállt terület, kopár hegyvidék, pici tanya, mit akarunk, az is szép, hogy adtak kést meg villát az ételhez.


Innen a Hermon-hegy felé vettük az irányt, megnézni Izrael egyetlen síterepét. Eddig is tudtam, hogy a nyaralóhelyek télen lehangolóan kopárak, most ugyanezt fordítva is megtapasztaltuk. Bár a net szerint négyig járt volna a felvonó, fél 3-ra teljes kihalás fogadott (közelgett a sabbat). Megcsodáltuk a bonsai-alpesi telepet, a bezárt büféket, az álló felvonót, felnéztünk a kopár hegyre. Állítólag télen népszerű a hely, mi is gondolkodtunk, hogy kipróbáljuk, utólag helyes döntésnek bizonyult kihagyni. Nagyon drága lett volna autót, szállást, felszerelést, meleg ruhát bérelni, hogy párat csusszanjunk a zsebkendőnyi pályán. A Hermon hegy csúcsa 2800 méter fölött van, de már a szomszédos Szíriában.

Mit csinál a hóember nyáron?
Ismét nagyon korán végeztünk, a péntek délután miatt újabb nevezetességet megnézni esélytelen, a jacuzziba hazamenni szégyen lett volna. Ezért jó alaposan megnéztük a közeli drúz településeket. Sok látnivaló ugyan nincs bennük, de a hangulatot magunkba szippantottuk.
Majdal Shams városában a Lonely Planet szerint van egy „kiabálós hegy”, ahonnan péntekenként a szomszédos Szíriában rekedt rokonoknak üzennek, hangszórókkal. Elég sokáig kerestük ezt a hegyet, de sehogy se találtuk. Mondjuk a mobiltelefon és az internet korában aligha kiabál bárki is egy hegyről, ráadásul épp a focivébé egyik mérkőzése zajlott, amit minden drúz a hűvös szobából nézett. Mi azért ettünk egy sütit, és a cukrászdák kínálatából levontuk a következtetést: itt még a nagycsalád és az összetartás dívik, ugyanis szeletben nem is árultak tortát, csak egyben a 24 személyes formában. A családi házak is jóval nagyobbak voltak, mint Magyarországon.


Masada falu utcáin

Majdal Shams város, valamint Masada (nem tévesztendő össze a Holt-tenger melletti Masadával) és Ein Quinya falvak is dinamikus, fejlődő, építkező településnek tűntek, amelyek a turizmusból kiveszik a részüket (a Golán az egyik legnépszerűbb kirándulóhely Izraelben). És mindhárom meredek hegyfalra épült, tehát rengeteg a lépcső, a függőleges útszakasz, amire simán felmennek autóval, megint Escherre emlékeztetett: mindenki egyfolytában felmegy és lemegy. A lakosoknak a tizede járt népviseletben, főleg az idősebbek. A nőknél ez bő fekete lebernyeget, libegős fehér fátylat jelentett, a férfiaknál is fehér kendőt. Az egyházi személyek fehér turbánt viselnek, a ministránsok meg fehér micisapkát. Ezt szántáshoz is hordják.

Felmegy és lemegy

Alkony Ein Quinyában

Egy csapat egyházfi gyülekezik Nimród vára előtt


Ez a csillag pedig szintén drúz szimbólum, az öt színe a drúz vallás öt erényét jelképezi. Ötszínű lobogóként is láttuk. A vébére egyébként nagyon készültek a drúzok, sok házra kitűztek olyan zászlót, amelyik csapatnak szurkoltak. Brazilt láttunk főleg, de sok németet is – ez zsidóknál elképzelhetetlen lenne. A szíriai időkre meg ez az emlékmű figyelmeztet, mikor a francia fennhatóság ellen küzdöttek.

Egész jól sikerült elhúznunk az időt, végre hazamehettünk elnyúlni a jacuzziba.

2010. június 20., vasárnap

Golán 1. rész: Hula mocsár és drúz vendégszeretet

Hula mocsár

Utolsó kirándulásunk Izraelben. Sokat terveztem be, aminek a felét tudtuk megnézni, több okból. Nagyon meleg lett az idő, és mi is vesztettünk kezdeti lelkesedésünkből, a tűző napon szikrázó sokadik antik romra már nem cuppantunk rá. A 30+x fokban sem vágytunk órákig kirándulni, hátunkon a 10+x kilós gyerekkel. A nemzeti parkok pedig továbbra is bezárnak 5-kor, pénteken 4-kor, aminek fényében nagyon vicces, hogy azt ajánlgatják, nézzük meg a napnyugtát a várból. Így végül napi egy nemzeti parkkal beértük szégyenszemre.

Első állomásunk Hula mocsár volt. Ez még nem a Golán-fennsík, csak Felső-Galilea. Itt az 50-es évekig hatalmas mocsár terült el, ide jöttek megpihenni a téli vándorlásban Kelet-Európa költöző madarai. Talán maga Kele is megfordult itt. Az ingovány nagy részét azóta megművelték, kiszárították, egy kisebb darabot meghagytak a madaraknak. Az isten háta mögötti kis helyből (az elmaradhatatlan, rosszalkodó arab iskolásokkal) mi még azt se néztük ki, hogy lesz folyóvíz a vécén, ehhez képest nagy meglepetésünkre a látogatóközpontban egy igaz háromdimenziós vetítés fogadott. A vándormadarak életéről szóló film jobb volt, mint az Alice Csodaországban, ugyanis a repülést imitálandó a székek is rezegtek velünk előre-hátra, közben lágy szellő csapott az arcunkba, vízreszálláskor permet is. Veronika először félt a sötétben, a fura szemüveget viselő szülőkkel, aztán megszokta, és ámulva meredt a vászonra.


A másfél kilométeres ösvény (főleg egy palló a víz fölött) végig akadálymentes volt. Megcsodálhattuk a mocsaras-nádas növényvilágot, sajnos a madarakat kevésbé, nekik a harmincvalahány fokban volt annyi eszük, hogy elbújjanak valami árnyékos helyre. Láttunk viszont hatalmas harcsákat,


sok teknősbékát,

és (talán?) hódot.

Innen már a tényleges Golán-fennsíkra autóztunk. Mivel újabb látnivalóhoz késő, a szállásra hazakullogni korán volt, azt találtam ki, csobbanjunk egyet a Ram-tóban. Ez egy igazi tengerszem, magas hegyektől körülvéve, az ország legészakibb részén. A környező falvakból szép kilátás nyílik rá, megközelíteni mégis nagyon nehéz volt, sokáig küzdöttünk meredek földutakon, míg egy áramfejlesztő mellett partot értünk. Pár helyi férfi horgászott, szemlátomást a tóban fürdés teljesen idegen a drúz kultúrától, kicsit szemetes is volt a part, de engem már nem lehetett visszatartani és úsztam egyet a hűvös, zöld vízben.

A Ram-tó

Pár szó a Golán-fennsíkról. Egy újabb vitatott területre látogattunk: a stratégiai fontosságú tájat Izrael 1967-ben foglalta el Szíriától (a fennsíkról remekül lehetett lőni Izrael északi részeit). Szíria máig visszaköveteli magának a Golánt. Ezzel együtt meglepően konfliktusmentes az élet a fennsíkon, össze sem lehet hasonlítani a gázai és ciszjordániai feszültségekkel. (A Golán nem része a palesztin államnak.) Mondjuk itt összesen húszezer lakos maradt, többségükben drúzok, a többiek elmenekültek vagy elűzték őket (a palesztin területeken milliók). Bár szoros szálak kötik őket Szíriához, az itt élő drúzok jól beilleszkedtek az izraeli gazdaságba, mi utunk során épülő, gyarapodó és békés településeket láttunk.

Ein Quinya falu messziről

Drúz nő

És a drúzokról. Volt velük szemben némi restanciánk, hisz Haifa közelében csak áthajtottunk a falujukon, na itt bepótoltuk tokkal-vonóval. Emlékeztető: a drúzok az iszlámból váltak ki majd’ ezer éve, jellegzetes népviseletük van, betérni, beházasodni nem lehet közéjük. Izraelben több településen élnek, és szolgálnak az izraeli hadseregben. Hogy ennél is többet tudjunk meg róluk, egy drúz családnál szálltunk meg, a nagy közös beszélgetések reményében. Erre sajnos nem volt idejük, de legalább hagyományőrző drúz vacsorát és reggelit kaptunk.

Drúz vacsora
Drúz reggeli

A drúz vacsora elemei: drúz pita, ez egy óriási palacsinta, sajnos nem frissen készült, ezért kicsit avas szaga volt. Hozzá a már ismert humusz, saláta, főfogásnak pedig paradicsomos-zöldbabos csirke, rizzsel. Utána édes szirupba mártott sült tésztagolyók. A második estén töltöttkáposztát kaptunk, ez nem vicc, csak a káposztalevelekbe rizst tekertek, a húst mellé adták.

A drúz reggelire rántottát mértek, fűszeres pizzaszerű lepényt, ismét az avas palacsintát, salátát, sajtgolyót, olajbogyót, rózsavizes-szirupos süteményt. Találjátok ki, mi az a két sötét gombóc a négylevelű tálkán (Dani egyszerűen csak lóherének titulálta:-)! Szóval meg lehetett enni, de visszasírni nem fogjuk a drúz konyhát. Viszont nagy előnye volt a vacsorának, hogy a szobánk előtti kis kertben ehettük meg, Nimród várát csodálva (erről még lesz szó), míg benn az egyetlen helyiségben Veronika aludt.

Az internet tanulsága szerint a goláni szállások két fő büszkesége a behavazott tornác és a nappaliban elhelyezett jacuzzi. Az elsőt még értem, mivel az egész országban itt van esély hóra (a közelben található Izrael egyetlen síterepe is), az utóbbit kevésbé. Mindenesetre a mi szállásunk is rendelkezett szobai jacuzzival, azaz az egyetlen helyiség a nappali-háló-gyerekszoba-fürdő-konyha funkciókat töltötte be. Igaz, a jószándék látszott, mert a hímzett párnáktól a Tiffany-lámpán át a miniatűr olajmécsesekig mindennel ellátták kis lakunkat, ami a puritán izraeli szállások után szokatlan lakályosságot kölcsönzött, az eklektikus összhatás ellenére.

Nappalink éke