2010. május 30., vasárnap

Van napirendünk! (Veronika 13 hónapos)


Még meg akarom örökíteni Neve Cedek-i kirándulásunkat, és az elmúlt bulis napokat (amik miatt nem írtam), de 1. ma van gyermeknap 2. Veronika ma 13 hónapos, úgyhogy foglalkozzunk vele.

A nagy hír: végre van napirendünk. Megveregetem a saját vállam. A budapesti látogatás első napjai kaotikusan teltek, a gyerek összevissza evett, aludt, sírt, szokatlan volt neki a sok újdonság, a nagyszülők pedig nem győzték hangoztatni, hogy kell egy rendszer. Aztán persze belerázódott, és a végén nagyon jól viselkedett.

De azért most Tel-Avivban megpróbáltam egy fix napirendet bevezetni, Veronika szokásait megfigyelve. Jelentem, működik. A napirend sarokpontjai: lefekvés délelőtt 10-kor, délután 3-kor, este 9-kor. Ez a többit hozza is magával: evés ébredés után egy órával, lefekvés előtt egy kis tápszer, este fürdés. A jó benne, hogy teljesen tervezhető az élet, és sok szabadidőnk felszabadult, megszűntek a többórás altatások. Letesszük, és ha még nem alszik is, pár perc után már csak a csendet halljuk a kisszobából. A rossz hír, hogy nekünk is be kell tartani a napirendet, így az én napom is hasonló rutin szerint telik. Alvásidőben munka vagy blogolás, délben játék a parkban, délután séta, vásárlás. (Házimunka szigorúan a gyerek ébrenléte alatt.) Nekem is misztikum, hogy működik, megint a vízen járunk − azt hiszem, most jött el a napirend ideje Veronikának is meg nekem is.

A másik terület, ahol haladni szeretnék, az evés. Szerencsére sem az étvágya, sem a súlya miatt nem kell aggódnunk, így csak egy kis finomhangolás szükséges: több és többféle szilárd étel, kevesebb tápszer, önálló evés bátorítása. A napokban kisebb sokkot okozott, hogy iparági benchmarkunk, a 10 hónapos Bori már sajtos katonákat eszik, egyedül. Hát itt még nem tartunk: Veronika kitátja a száját, és én belehelyezek egy kanál pürét, ez az evés. Az őrületes mennyiségű tápszert sikerült szilárd (pépes) étellel kiváltani, de még mindig csak néhány étel szerepel az étlapon, és nem jut eszébe egyedül enni. Igaz, más tárgyat is ritkán vesz a szájába. Adunk neki kiflivéget, de csak morzsányi jut belőle a szervezetébe.


Igen mozgékony, négy lábon nagy sebességgel halad, mindenhova követ a lakásban, a szoknyámba kapaszkodik: továbbra is nagyon anyás. A kedvenc játékai az egymásba helyezhető építőkockák, ezt naponta tízszer összerakom, ő gyorsan szétszedi. Szeret mindenféle könyvet lapozgatni. Egyszerűbb utasításokat megért: gyere ide, add ide, nem szabad. A „nem”-re nagy zokogásban tör ki. Felfedezte a konyhát, a szekrényekben pakol, a tűzhely gombjait lecsavarja, vagy hagymát pucol. Minden érdekli, mindent velünk akar csinálni.

Vettem egy új hordozóeszközt, egy mei tai-t, a kendőnél könnyebb felkötni a hátamra, szívesen utazik benne. És nő, és nő, már a 2-3 évesekre való ruhák sem lötyögnek rajta ijesztően.


Mei taiban, 2:50 perckor, elalvás előtt

2010. május 27., csütörtök

Az áttérésről

Kicsit még ragozom az előző témát… Kérdezi az egyik kommentelő, hogy lehet-e betérni zsidónak. (Ezt szeretem nagyon Izraelben, hogy a válaszok azonnal új kérdéseket vetnek fel, mindig utána lehet nézni valaminek, és ez megóv attól, hogy beszűkült kismama legyek:-).
Nos, a Szex és New York jól tudja: lehet betérni zsidónak. Izraelben azonban ez lényegesen nehezebb, mint Amerikában. Emlékeztek az Isten nagy, én kicsi vagyok című francia filmre, ahol Audrey Tautou próbált a (nem különösebben hívő) barátja miatt betérni a zsidó vallásba? Neki sem hagyták könnyen.

Izraelben csak az ortodox irányzatba lehet betérni. Ismerőseink között nincs áttért, így csak az olvasmányaim alapján tudok beszámolni róla. Az elején kérvényezni kell, a végén vizsgát tenni, s közte a jelöltnek folyamatosan bizonyítania kell, hogy a vallás összes szabályát betartja, egy egyéves tanfolyamon kell tanulnia a Tórát meg a zsidó hagyományokat. Emlékeztek: kóser, Sabbat, és napi több óra imádkozás... Szóval úgy van a dolog kitalálva, hogy apró világi előnyökért ne érje meg áttérni. Egyébként a szovjet bevándorlók jó része nem különösebben vallásos. És nehezményezik, hogy azok, akik szintén nem tartják be a 613 mózesi parancsolatot, de történetesen az anyjuk volt zsidó, automatikusan megkapják a zsidó titulust.

Ortodox ismerőseimmel beszélgettem a témáról: ők nem voltak lelkesek a betérés kapcsán. (A zsidó nem egy térítő vallás, sőt.) Szerintük a betértekkel sok a gond, szigorúbban kéne szelektálni a jelentkezők közül, s különben is: ugyan miért akarna valaki zsidó lenni, aki nem annak született?

Egyébként aki már korábban betért külföldön, az is kaphat izraeli állampolgárságot.

Végre egy saját kép: ortodox család a parkban (a nő épp a parókáját igazítja). Az áttérőnek a ruházkodási szokásokat is be kell tartania.

2010. május 25., kedd

Tel Aviv, utolsó felvonás

Újra mindannyian Izraelben vagyunk. A zord budapesti idő után itt már full nyár van, barátságosan integetnek a pálmák, a parkban épp egy megafesztivált hangosítanak zsákbanfutással és lepényevéssel, őrülten berreg az elektromos sövénynyíró, a kocogó sportemberek és a fekete kalapban bicajozó ortodoxok is megvártak minket. A strand tele emberekkel, persze a vízbe alig megy valaki.

Még 40 napunk van hátra az országban. Ezalatt Dani egyszer elutazik Amerikába és én kettesben maradok Veronikával (brrr…), jön több tudományos vendég (mind orosz), és néhány látogató az óhazából (nem hozzánk, de azért biztos találkozunk velük). Dani szokás szerint feszülten dolgozik, de szeretném még rávenni egy kis utazásra, hogy feltegyük a hiányzó mozaikdarabokat a belső Izrael-tablónkra.
A héten az Arnolfini KépíróKör napló-projektjében vendégblogger vagyok, nézzetek be oda is. Ezzel kapcsolatban rögtön kiderült egy borzalmas igazság: magyarul Tel-Avivnak írandó a város neve, ezt eddig rosszul tudtam. Elnézést az olvasóktól. Mondjuk az összes magyar nyelvű könyvben is elrontották, legalábbis amelyek eddig a kezembe kerültek. A Népszabadság viszont jól tudja. Több újságot és kevesebb könyvet kéne olvasnom?

2010. május 23., vasárnap

Miért kapnak nem zsidók izraeli állampolgárságot?

Miért fogadnak be nem zsidó oroszokat? – kérdezte az egyik kommentelő az előző bejegyzésre. Remek alkalom, hogy tovább merüljünk a témában (erről is értekezik Els van Diggele könyve). Nos, két oka van annak. Az első egyszerűbb: a bevándorlók hozhatják házastársukat, és azok családtagjait is, akkor is, ha azok nem zsidók.
A másik macerásabb. Ki vándorolhat be Izraelbe? Aki zsidó. Ki zsidó? Itt kezdődnek a problémák. A legtöbb országban ezt utoljára a második világháború táján tartották nyilván. Izrael ma ugyanúgy számol, mint a náci Németország: akinek az egyik nagyszülője zsidó volt, az jöhet és kaphat állampolgárságot. A volt Szovjetunióban történetesen nyilvántartották a zsidókat: akinek az egyik szülője zsidó volt, maga is annak minősült, mint nemzetiség.
Viszont a vallási szabályok, a Halakha szerint szigorúan csak az zsidó, akinek az anyja az volt. Megérkezett tehát több százezer ember Izraelbe, akik megkapták az állampolgárságot, de ahhoz már nem elég zsidók, hogy ortodox vallási házasságot kössenek. Polgári meg nincs. És a gyerekeik is gojnak számítanak majd. Előfordul, hogy akinek a Szovjetunióban zsidó nemzetiség szerepelt a személyijében, az Izraelben orosz nemzetiségűnek számít. Csavaros, igaz?

Orosz bevándorlók érkezése, és persze nem az én képem

2010. május 21., péntek

Egy kis elmélet

Rég írtam, Izraelről meg különösen, jöjjön egy fajsúlyos téma. Nemrég olvastam egy érdekes, nem könnyű könyvet. Els van Diggele Egy nép, amely külön lakik című kötete sajátos izraeli beltémát boncolgat: a „Kulturkampfot”. Ennek lényege: mennyire legyen zsidó állam Izrael? Egyszerűnek hangzik, de nem az. Ha Izrael zsidó államnak definiálja magát, akkor jó másfél millió állampolgára vákuumban találja magát: arabok és keresztények, főleg orosz bevándorlók. Én is írtam róla, hogy a vallási szabályok itt a hétköznapokat is átitatják: szinte csak kóser ételt lehet kapni, Sabbatkor nem járnak a buszok, és nincs polgári házasság. Másfelől a legtöbb zsidó egyetért vele, hogy legyen valamilyen zsidó karaktere Izraelnek – de mennyire? Mivel a zsidóság évszázadokig mint kisebbség létezett a diaszpórában, így csak a vallási hagyományokkal tudja definiálni magát.
A könyv alapos munka, rengeteg interjúval, megoldást persze nem tud adni a dilemmára. Néhány idézet talán jobban megvilágítja a kérdéskört.


„Az (ultra)ortodoxok elképzelhetetlennek tartják, hogy Izrael, a zsidó állam, amelynek nacionalizmusa teológiai dimenziót kapott, valaha is normális ország lesz. „Normális” alatt minden polgára számára egyenlőséget biztosító országot értenek, amelyben a vallásnak nem jut kiváltságos szerep. Hiszen, érvelnek, Isten a zsidó népet választotta ki a föld összes népe közül, a vallás pedig a zsidók rendhagyó történelme miatt az állam szerkezetének fontos eleme lett. Ha ez a két tényező sérülne, az a zsidó identitás különleges és partikularista jellegét is kikezdené.
Az ortodoxok mindaddig lelkiismeretfurdalás nélkül vehetnek részt az izraeli politikában, amíg nem születik meg az állam alkotmánya.

A szélsőségesen világi izraeliekben az évek során egyre inkább az a meggyőződés alakult ki, hogy ők az ultraortodox befolyás alá került modern zsidó állam nagy vesztesei. Egyre inkább azt szeretnék, hogy Izraelből társadalmi és gazdasági értelemben európai országot faragjanak − tehát olyan befogadó államot, amelyben a zsidó származás nem vagy csak alig játszik szerepet.
A világiak elégedetlenségének egyik fő oka, hogy az állam támogatja a vallási oktatást… Az ultraortodoxok ráadásul a sorkötelezettség alól is felmentést élveznek. … Az izraeli állam, érvelnek, egy olyan közösség számára teszi lehetővé, hogy a világiak adópénzeiből tanuljon, amely egyáltalán nem vesz részt a termelőmunkában.
A legtöbb szélsőséges világi máig nem tud belenyugodni, hogy rákényszerítik a vallásos esküvőt és a vallásos szabályok szerint történő válást. A status quonak ezt a részét az utóbbi években egyre hevesebb támadások érik, mivel az országban erősödik a nem ortodox vallási irányzatok és a nem zsidó származású orosz bevándorlók jelenléte. Utóbbiak azért különösen elégedetlenek, mert az állampolgárságot megkapják ugyan, de nem házasodhatnak. A világiak éppen ezért a bevándorlóktól várják, hogy keresztülviszik a polgári házasság törvényesítését.”


(A remek fotókat a BBC Newstól loptam.)

2010. május 13., csütörtök

Budapesti jelentés, főleg Veronikáról

Bocsánat, itt nagyon zajlik az élet… Napi 5-6 programom van, amit nagyon élvezek, a rokonok-barátok-kollégák társasága feltölt, ez hiányzott odakinn a legjobban.
Az egyévessel is mindig történik valami. Hírek Veronikáról:

• Pontos méretei: 75 centi, 9750 gramm. Szép nagy!!! Idehaza csupa kétévessel találkozunk, akik ugyanilyen súlyban vannak.

• Erős is: megtanult lépcsőt mászni, és ez a kedvenc hobbija, villámgyorsan felszalad 5-6 fokot Csíkos Nagyiék lépcsőjén.

ez már a hatodik fok!

• Kijött egy újabb foga, felül. Már tudja kocogtatni őket.

• Voltunk a Gézengúznál. Nagy vonalakban elégedettek vele, néhány maradványtünet fellelhető még a mozgásában, előírtak pár tornagyakorlatot. Megcsinálom, de nem vagyok hajlandó izgulni.

• A védőnő javaslatára kenyérkét is kap, amit rágcsál. Igyekszünk szilárd ételre cserélni a rengeteg tápszert, de lassan megy.

• Kapott végre etetőszéket, amiben büszkén trónol (kicsit restellem, hogy csak most, és ezt sem fogjuk kivinni Tel Avivba a maradék egy hónapra).

• A szeparációs szorongás továbbra is megvan, az első hét emiatt nehezen telt: új lakások, új személyek vették körül a lányt, belém kapaszkodott. Most tényleg sír, ha kimegyek a szobából. De ha öten vagyunk benn, és kettő kimegy, akkor is tiltakozik. Juhászkutya az aszcendense.

• Egy hét alatt végre megszokta az új rendszert, szívesen van a nagyszüleivel, és jól alszik. Mire belerázódtunk, megyünk is vissza.

• Mi felnőttek is újraértékeltük a kapcsolatot a távollét hatására. Én rájöttem, milyen nagy kincs, hogy Dani kel fel éjjel és reggel a gyerekhez. Ő pedig ráébredt, hogy többet adunk neki, mint amennyi energiát elveszünk. Kaphat nagyobb bókot egy asszony???

2010. május 9., vasárnap

Veronika egyéves – Szülőnek Lenni

Mi is változunk. Látod a különbséget?

Milyen szülőnek lenni? „Fogalmam sincs, én nem vagyok anya, én csak szültem egy gyereket” felelte egy barátnőm, mikor pár hét után nekiszegezték a kérdést. Kicsit mi is így vagyunk. Egész pontosan arról tudunk számot adni, milyen egy 0−1 éves (-2−10 hónapos) gyerek szüleinek lenni. Akinek már kétéves van, arra felnézünk, mint ismeretlen titkok tudójára, akinek hathónapos a babája, annak a szemében mi vagyunk szakértők…
Folyamatosan elképedünk, hogy már egy éve szülők vagyunk, mintha vizen járnánk. Eddig még nem süllyedtünk el, de ez csak valami véletlen lehet, mi ehhez nem is értünk, csak improvizálunk…

Eddig könnyű volt: csak etetnünk kellett, meg tisztába tenni, meg ügyelni rá, hogy ne tegyen kárt magában. Ezután jön a nevelés. Mit engedjünk, mit ne, milyen példát mutassunk neki? A világot barátságos helynek mutassuk be neki, vagy örökösen valami veszélyre figyelmeztessük? Szóbaállhat-e idegenekkel, vagy inkább az egyszázaléknyi pedofiltól féltsük? Ihat-e kólát, ehet-e csokit és agyonszínezett műnyalókát? Láthat-e minket meztelenül? Eltilthatjuk őt a tévézéstől, ha mi meg minden nap órákat lógunk az interneten?

Változunk, Veronika is tanít bennünket. Leszoktat a tervezésről. Már annak idején is rosszul voltam a „Mikor terveztek gyereket?” kérdéstől. Mintha ez így menne… Eddig minden, amit elterveztem (mikor lesz gyerekünk, milyen szülést akarok, meddig fogom szoptatni stb.), másképp alakult. Sokszor egy napot is nehéz eltervezni, ha a gyerek nem hajlandó a szokott időben elaludni, csak mondjuk két órával később. Örökös improvizáció. Ami nekem legjobban hiányzik, nem is a nagy dolgok, csak egyszer nyolc órát egyhuzamban zavartalanul foglalkozni valamivel.

A félelmekről. Velem anyaság témában nagyjából minden megtörtént, amitől féltem (vetélés, koraszülés, császármetszés, kórházba kerülök, a gyerek kórházba kerül, elválasztanak tőle), és még pár olyan dolog is, amitől nem is féltem, mert annyira bizarrak, hogy eszembe sem jutott ilyen lehetőség (elvérzés repülőn, elvérzés műtőasztalon, intenzív osztály). Érdekes módon ezek inkább megerősítettek: a helyszínen mindegyik esemény annyira egyszerű volt, csak ki kellett bírni, végig kellett csinálni, nem okoztak maradandó törést. Sőt: ezeket az én habitusommal könnyebb elviselni, mint egy „átlagos”, nyögvenyelős napot. A csapások fel is emelnek a hétköznapok felé: ezek után valami piti dolgon aggódni, idegeskedni, veszekedni tényleg értelmetlen.

Összességében mázlink van, Veronikával mindenképpen. Az egy év alatt voltak nehéz helyzetek, de aggodalomra nagyon ritkán adott okot – és ez nagy kegyelem. Rendben levő kisembernek látom, és ez a legfontosabb. A másik kegyelem, hogy sokkal több dolgot tudtunk csinálni a gyerek mellett, mint azt korábban elképzeltük – utazások, programok, barátok, nekem munka, sport és művelődés is belefértek az egy évbe, nem győzök ámulni rajta. Az első évünk annyiból speciális, hogy a zömét egy egzotikus helyen, a segítő hátországtól távol töltöttük, tehát mi leginkább a „milyen gyereket nevelni Izraelben” témából tudnánk felelni. Hálás vagyok Veronikának, hogy lehetővé tette ezt az izgalmas évet.


Egy év

2010. május 3., hétfő

Veronika egyéves – a jelen



Mit tud egy egyéves? (Valójában tízhónapos, de mostantól egyévesnek mondom, és a koraszülöttséget csak a harmadik keresztkérdésre fogom bevallani.)

Méreteket holnap tudok mondani, de nagy, és szolid kis pocakot növesztett. Négykézláb mászik, stabilan ül, kapaszkodva áll és jár. Új fejlemény, hogy állásból letérdel, így végre nem nekünk kell a zokogó gyermeket lefejteni a járóka rácsáról. Már feléri az étkezőasztalt, a tűzhelyt, reszkessetek, szülők! Folyamatosan pakol a lakásban, vizsgálja a tárgyakat, a legérdekesebb neki az, amit mi felnőttek is használunk: a fényképezőgép, mobil, laptop, könyvek. Újdonság, hogy kérésre átadja a tárgyakat. Szeret az ablaknál nézelődni.

Ácsorog, szerel

Jó étvággyal eszik, bár a repertoár szűkebb, mint lehetne: gyümölcs, zöldség, csirke pépesítve, amit a mama tesz kanállal a szájába. Az önálló evést olyan lakásban fogom bátorítani, ahol csempézett a konyhafal. A napi négy szilárd étkezés mellé egy liter tápszer is lecsúszik, cumiból − lefekvés előtti előjátékként többnyire. Pohárból még nem itattuk, de nem izgulunk, az érettségi banketten feltehetőleg már nem cumiból fogja inni a martinit.
Napközben két alvást tart: egyet reggel, egyet délben. Még mindig csak két foga van, de sokat nyáladzik, alulra várom az újabbakat.

Az egy héttel ezelőtti nagy sírás nem ismétlődött meg, de azóta határozottan zárkózottabb, már nem mosolyog annyit az idegenekre. Folyamatosan igényli viszont a mama társaságát, fizikai közelségét. Ha belém kapaszkodhat, szépen eljátszik, de ha próbálok mást csinálni, odakúszik, vagy integetve-kurjongatva hívja fel magára a figyelmet. És ha nem kedve szerint alakulnak a dolgok − mondjuk leteszem, vagy elveszem tőle a fényképezőgépet − hatalmas zokogásra fakad. Akarata van. Mamát szereti legjobban, ez abszolút igazságtalan Papával szemben, aki mindig felkel hozzá éjszaka, de mit lehet tenni.

Így telnek napjaink

Befejeztük a babaúszást, legalábbis itt. Eleinte ő volt a legkisebb és legügyetlenebb a csoportban, de azóta azokat a gyerekeket besorozták katonának, és kisebbek jöttek, így a végén Veronika lett a sztár: a medence szélébe kapaszkodva megtartja magát segítség nélkül, víz alá merülve kis távot megtesz, és nem sír utána. Most úgy érzem, szépen fejlődik és nincs ok az aggodalomra, de jövő héten a Gézengúz Alapítvány szakemberei is megnézik.

Ui. Közben megérkeztünk Budapestre a lánnyal, légi- és egyéb katasztrófák nélkül.


2010. május 1., szombat

Veronika egyéves - a kezdet


Hihetetlen, már egy éve velünk van Veronika!

A nagy nap alkalmából kis visszatekintés.
Már a terhesség legelején meg voltam győződve arról, hogy lányom lesz, Dani a második hónapban javasolta a Veronika nevet, ezt rögtön el is fogadtuk, noha az ultrahangon a legvégéig nem fedte fel magát a kis jövevény. Vidám, mozgékony, kiegyensúlyozott, játékos babának éreztem, annak is bizonyult. Valamint nagy fekete hajra számítottunk, ez a születésénél még így is volt, azóta értetlenül nézzük, hogy lett belőle szőke kislány. Nobody is perfect.

A születést inkább nem részletezem, képzeljetek ide egy újabb kórházi horrorsztorit. Csak annyit népnevelési szándékkal: ha a koraszülés leghalványabb esélye felmerül, olyan kórházba érdemes menni, ahol van PIC, azaz koraszülött intenzív osztály. (Nem mindegyikben van.) Mi ezért mentünk a Jánosba, noha egész máshova jártam terhesgondozásra, és nagyon jó döntésnek bizonyult.
Április 30-án éjjel, bő két hónappal a kiírt terminus előtt jött világra Veronika, mindenki nagy meglepetésére. 1,5 kilóval, 42 centivel, 9/10-es apgarral. Utóbbi nagyon szép teljesítmény egy koraszülött babától. Az első találkozáson az akváriumban barna bőrű, csapzott, hosszú fekete hajú, beesett arcú, vézna karú, nagytalpú kis lény feküdt. Egy szál pelenkában, mint egy kis Maugli.


Aztán innentől vidám a történet: Veronikával tényleg minden rendben volt, önállóan lélegzett, egyre többet evett, ruhácskát is kapott, csupa jó hírt hallottunk róla, szinte már szégyenkeztem a többi PIC-es anyuka előtt. Nekem lett rengeteg tejem, és az első hónapot nagyjából a kórház alagsori, ablaktalan fejőhelyiségében töltöttem a láthatások között. Nem, nem volt olyan szörnyű, egyszerűen csak végig kellett csinálni. De Operában is voltunk, kettesben Danival, két héttel a szülés után, amit kevés szülő mondhat el (persze korábban még pocakos eseménynek terveztük). A tizedik napon Veronikát, mint osztályelsőt áthelyezték a „sima” koraszülöttrészlegre. Kézbe vehettem, szoptathattam. Nagy csodát láttunk: egy másfél kilós kis emberkezdeményt, akinek normális esetben még sokáig az anyaméhben a helye, de már eszik, ásít, forgolódik… Sírni még nem tudott. Nem felejtem el csodálkozó, ámuló arcát, mikor először etettük meg cumiból (addig szondán táplálták). Döbbenetes, de a közös fotókon mindig miránk nézett, figyelt. Világutazó hajlama már ekkor megnyilvánult, mert az egy hónap alatt 6 (!) különböző kórházi szobában lakott. Stréber természete is feltűnt: valahányszor a főorvos asszony bejött a szobába, ő rákezdte a szopizást, pedig addig lustálkodott. Lassan gyarapodott, és gyermeknapra kétkilósan hazavihettük.

1600 grammosan

Immár mindig velünk volt a pici lány… Az első hetek nagyon emlékezetesek – a mosdókagylóban fürdettük, a legkisebb méretű babaruhák is lógtak rajta, s főleg: milyen drabálisan nagydarabnak láttuk az időre született, 3,5 kilós csecsemőket. Egyszerűbb lett vele, mint vártuk: nem sírós, nem bukós, nem hasfájós baba volt, a popsija nem pirosodott ki, semmire nem lett allergiás, amit ettem, a fürdést is jól viselte. (Ennyi szerencsétlenség után azért nekünk is lehet néha mázlink.)
Lassan beindult az élet, kialakult a szoptatás rendje, nyáron minden héten takkra negyed kilót hízott, rengeteget jártunk vele orvoshoz, de legalább hamar megtanultunk kimozdulni. Július végén már egy ötnapos balatoni nyaralásra vállalkoztunk, előgyakorlatnak Izraelhez (és nem mertük bevallani a kérdezőknek, mennyi idős ez az édes baba). Augusztusban elkezdett mosolyogni, aztán már indultunk is Tel Avivba, és Veronika mindig velünk volt, mindenben partner volt… És azóta is zajlik vele az élet.

Néhány korai fotó

Első napok otthon

3 kilósan - utolsó fürdés a mosdóban

Következik: az egyéves