counter to blogger

2009. december 31., csütörtök

Veronika nyolc hónapos és BUÉK!

Köszönjük a kedves hozzászólásokat és emaileket, amelyek az előző bejegyzésre érkeztek. Mindenki a Dévény-módszert javasolta, de a Gézengúz Alapítvány is ezt alkalmazza. Bennük maximálisan megbízunk. Januárban hetente háromszor fogunk járni hozzájuk, remélem, ezalatt nagy előrelépés történik.


És igen, Veronika nyolc hónapos, azaz már korrigáltan is féléves. 7 kiló, 69 centi, 74-80-as ruhákat hord. A hónap két fő harci tette a már leírt oldalra fordulás, és hogy önállóan le tudja venni a zokniját. Ez picit kevés szerintem, de majd januárban!! Viszont ismét mondjuk el, mennyire szépen tűrte a változásokat, pedig abból volt egy pár decemberben. A repülőút az elaléló anyával, egy új ország, egy új évszak, új lakások, két nap a mama nélkül, és a drámai események miatt a tápszert is bevezettük. Jól bírta, és a terhesség miatt vélhetően más ízű anyatejre sem panaszkodott. (Ó, igen, egyszerre terhes vagyok és szoptatok és külföldön élek, egyébként meg ide nekem az oroszlánt.) A hozzátáplálásra nem tudtunk koncentrálni, de az almát már szívesen eszi. És továbbra is vidám, aranyos, az ismerős arcokat nagy mosolygással fogadja, kulturáltan eljátszik egyedül, az érdekes tárgyakra lecsap és a szájába tömi őket.

Én kevésbé vagyok virgonc, a decembert nagyjából ágyban töltöttem, meglepően lassan épülök fel a vérveszteségből. No de majd jövőre! Daninak jól sikerült a Bertinoro - Varsó - Dagstuhl turnéja, humánumból ezúttal nem részletezem, hol miről tartott előadást:-) A rugalmasságot pedig mi is gyakorolni fogjuk, ugyanis a visszaútra szóló repjegyemet dobhatom el, az ügyfélszolgálat szerint csak műtét esetén adják vissza a pénzt. Van ötletetek, hogy lehet mégis kiverni a Malévból a jegy árát?

Szép és boldog 2010-et kívánunk minden olvasónak!

2009. december 21., hétfő

Még lehet fokozni

A hétvégén elvittük Veronikát az általunk nagyra becsült Gézengúz Alapítványhoz, ahol kimondták, amit eddig is sejtettünk. A mozgásfejlődése lemaradt, (ugye még nem forog), mert letapadtak az izmai. Rögtön arra kértek, maradjunk itthon január végéig, hogy tudjuk vinni tornára, masszázsra, babaúszásra. Úgyhogy én a januárt itt töltöm a kicsi lánnyal, Dani visszamegy Tel Avivba. Persze hangsúlyozták, hogy nincs semmi komoly baj, és addigra rendbejön... Az eddigi csapásokat egész jól bírtuk, de most összeomlottunk, magunk alatt tanyázunk. Írjatok valami bíztatót!

2009. december 15., kedd

Nagy rémület, nagy öröm, nagy szomorúság

E bejegyzésben roppant nagy horderejű és végtelenül bizalmas eseményekről lesz szó, a lét kapuján fogunk dörömbölni, mindkét irányban. A leírtakat, ha nem lenne blogom, az Olvasók felének sosem, másik felének jó soká mesélném el. De ha ezen eseményeket elhallgatnám, minden más is hazugsággá válna. Lesz benne vér és dráma, gyász és boldogság, és egy új közlekedési eszközt is kipróbálunk.

December 6-án hajnalban Dani elrepült Zürich-Milánó-Bertinoro-Varsó-Dagstuhl turnéjára, én délben Veronikával indultam Budapest felé. A Tel Aviv-i Ben Gurion reptértől a budai János Kórházig ívelő hétórás utat egyliteres vérveszteséggel csináltam végig. Az egyetemen azt tanultuk, hogy az ember akkor tud tanulni, ha kilép a komfortzónájából, ahol a megszokott dolgok, tárgyak, viselkedési minták veszik körül − ezért viszik a csapatépítő tréningen az embereket az őserdőbe vagy hegymászni. Nos, az út nagyon tanulságos volt, egy percet sem töltöttem a komfortzónámban. Ráadásul nem is sejtettem, mi történt. A repülőn nem mertem szólni az utaskísérőknek, nehogy kényszerleszálljanak velem Bulgária egy remek kórházához. Kihúztam Pestig, ott a leszálláshoz odahívtak nekem egy igazi mentőautót Mikulásra, és az elröpített a János Kórházhoz – hát ilyen közlekedési eszközzel sem utaztunk még. Ahogy betoltak a kórház folyosójára a hordágyon, Veronikával, az időközben felszedett Csíkos Nagyival, babakocsival és száz csomaggal (Huple nem volt nálunk ezúttal:-) a folyosó végén feltűnt a Mikulás, mint egy drogos tripben.

Itt visszatértem a komfortzónámba, és olyan boldogan csekkoltam be a kórházba, mint törzsvendég egy luxusszállóba. Épp az orvosom volt ügyeletben, aki megállapította, hogy terhes vagyok. Nem tudtam. Kértem, hogy mindent tegyünk meg a baba megtartásáért. Itt két napot feküdtem, kaptam gyógyszert, a vérzés elállt, majd az is kiderült, hogy él bennem a picike! NAGYON ÖRÜLÜNK!!! Hogy mi történt: hematóma azaz vérömleny; hogy miért: nem tudták megmondani.

Még ember nem élvezte ennyire a János Kórházat, mint én, de sajnos két nap után kitettek. Pedig remek társaság gyűlt össze a kórteremben, a webgrafikus kismama a fraktálokról adott elő a szobának, én elmeséltem, milyen egy nagy tudós feleségének lenni, de a csúcs a 11(!). csemetéjét váró anyuka, akitől fantasztikus tanácsokat kaptunk a gyerekek nagybani nevelésére. A kórházban egyébként látogatási tilalom volt, igaz, ez a gyakorlatban úgy működött, hogy a kórtermekbe nem mehettek be vendégek, de a folyosón simán találkozhattak a betegekkel.

Emlékezzünk meg Veronikáról, aki fantasztikusan kooperált: a repülőn végig aludt, a mentősökkel mosolyogva kacérkodott, és azt is jól vette, hogy két napig Csíkos Nagyszülőknél lakott. Utána meg itthon feküdtem egy hetet, ami alatt szintén partner volt, szépen eljátszott, sokat aludt. Ma volt kontroll, ahol mindent rendben találtak, már szívhangja is van a kicsinek, én pedig kimozdulhatok végre. A 7. hétben vagyok, azaz még mindig nagyon korai (gy. k. 40 hétig tart egy terhesség), de bizakodunk erősen és örülünk a kicsi babának. Dani pár nap múlva ér haza, eddig szakmailag nagyon sikeres az útja.

A szomorú hír pedig: Dédi meghalt. 95 évesen, egész a legutóbbi időkig remek szellemi és korához képest jó fizikai állapotban. Aztán egy szerencsétlen esés mindent megváltoztatott, rövid szenvedés után szombaton elment. Nagyon fog hiányozni, szerettük őt. Egy igazi mátriárka volt, az utolsó hetekig irányította a háztartást, összetartotta a családot, minden érdekelte. Veronika volt a mindene, nagy örömére még láthatta a halála előtti napon. A blog egy lelkes olvasót veszített: folyamatosan követte, dicsért és bíztatott, s meg volt győződve róla, hogy egyszer könyvben is kiadják. Az új kisbabáról tudott, az örömig még nem jutott el, csak az aggodalomig.

A kép fél éve készült: a 95 éves Dédi és a mínusz egy hónapos Veronika.



Ezek a hírek a Marx családban. Szép Hanukkát, kellemes Karácsonyt mindenkinek!

2009. december 5., szombat

December 6. - január 10.: BUDAPEST!!!

A fenti intervallumban az óhazában leszünk, Veronika és én végig, pár nappal később Dani is csatlakozik. Ki vagyok éhezve barátokra, rokonokra, hazai étkekre... Lehet jelentkezni találkozókra, azokra is számítok, akik nem sok emailt írtak a három hónap alatt. Most mód van csökkenteni az információs asszimetriát:-)

UGYE TALÁLKOZUNK?

2009. december 4., péntek

Az első három hónapunk – összefoglaló


Három hónap eltelt a Tel Aviv-i évünkből, aminek most egy hosszabb budapesti tartózkodás ad érezhető cezúrát. Jó alkalom ez egy (rész)összegzésre.

Mi történt az első havi beszámoló óta? Miután életünk kereteit kialakítottuk, beindultak a hétköznapok, és ez már nem volt annyira izgalmas. Dani már fizetést is kap, de hogy ne tespedjen, diákigazolványt és végleges emailcímet még nem sikerült kicsikarnia az egyetemből a röpke három hó alatt. Legizgalmasabbnak az utazásaink bizonyultak: megnéztük Haifát, Ceasareát, Jaffát. Dani német útja alatt Csíkos Nagyi jött ide váltásnak, vele Akkóba ugrottunk el. Galileai kirándulásunk egyértelmű csúcspont volt, a zsidó és keresztény emlékek mellett a kibucokkal is megismerkedtünk. Azért voltak rossz pillanatok is: ellopták a biciklinket, én meg lebetegedtem. Veronika megtanulta az ujját szopni, háton fekve a lábával meglökni a felfüggesztett tárgyakat, a játékait a szájába gyömöszölni és oldalra fordulni.

Milyen a hangulatunk? Dani prófétának bizonyult a lehetséges problémákat illetően (jó, nem volt varázslat): mennyire tud ő együttműködéseket kialakítani az egyetemen, és én mennyire leszek magányos. Mindketten elégséges osztályzatot adunk magunknak. Neki még mindig csak kezdegetnek beindulgatni a dolgai a munkahelyén. Nekem meg nagyon hiányoznak a barátok, van ugyan néhány ismerősünk, de a kapcsolati háló sűrűsége nem összemérhető az otthonival. De ezen kár csodálkozni, a külföldi lét velejárója. Muszáj Pöttyös Nagyapa nagy mondását idéznem: Tel Avivban sincs kolbászból a kerítés. Viszont süt a nap, és még november végén is fürödtem a tengerben, ezt tegyük bele a mérleg másik serpenyőjébe. Szóval, eddig nem bántuk meg, hogy idejöttünk – nagy lehetőség egy izgalmas országban.

Még egy vallomással tartozom az Olvasóknak: nem kezdtem el héberül tanulni. De mindenkinek köszönöm a szavazást! Egyelőre az ellenérvek kerültek túlsúlyba, hosszabb távon még módosulhat az elhatározásom, aszerint, mennyi időt töltünk itt végül.

Merthogy közben már a jövőt kell tervezni: most lehet pályázni a 2010/11-es tanévre. Dani a lelkemre kötötte, hogy ne blogoljam ki a konkrét terveket (főleg, mert még ő sem tudja, mit akar:-), de annyit elárulhatok, hogy ezután is a New York-Tel Aviv tengelyen szándékszunk mozogni.

2009. december 3., csütörtök

Ünneplés Jaffában



Ma van a megismerkedésünk évfordulója, a negyedik. Ünneplésül megnéztük Jaffát, ahol még nem is voltunk szégyenszemre. Jaffa egy négyezer éves városka a százéves Tel Aviv közepén, egy magaslaton, falatnyi szép régi óvárossal, sikátorokkal, nagyon szépen rendbehozva. Itt a szokásos római-keresztes-arab-török lecke mellé egyiptomi emlékeket is feltártak. Ja, és itt is galériák laknak a 18. századi házakban, egész vállalható képeket árultak, nem egy esetben maga a galériás a művész, aki rajzol/fest/karikaturizál a kuncsaftokra várva. Jaffa felől Tel Avivra is nagyon jó a kilátás. Dani képe:



Aztán lecsorogtunk az apró kikötőbe, megebédeltünk egy közepes vendéglőben, és hazasétáltunk a tengerparton, ez jó másfél órás bandukolást jelentett, Veronika édes teher volt a kendőben. Odafele a buszúton egy idős néni szegődött rajongójául, megmutatta nekünk a dédunokája fotóját, és elénekelte lányunknak az "Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék" kezdetű nótát, mást már nem tudott magyarul.

Veronika is érezte, hogy nagy nap a mai, mert reggel életében először a hátáról oldalra fordult. Azóta ezt stabilan gyakorolgatja.

2009. december 2., szerda

Az Eretz Israel múzeum két csecsemővel


A 11 hónapos Ádámka ismét összeszövetkezett Veronikával, és elcipelték anyáikat az Eretz Israel múzeumba. Aki az eddigiek alapján úgy gondolja, csecsemővel flottul megy a kultúrprogram, annak íme a találkozás első két órája.

12:00 Pontosan érkezem, büszkén, de uzsonnát csomagolni már nem volt időm, így lerogyok a kávézóba egy sajttorta mellé.
12:10 Megjön Ádámka és a mamája.
12:20 Végzek a tortával, fizetnék.
12:30 Sikerül.
12:40 Megnézzük a múzeum kertjében a bizánci mozaikokat.
12:45 Ádámka megéhezett, leülünk egy padra.
13:00 Veronika is megéhezett, most ő szopik.
13:10 Ádámkát tisztába kell tenni. Veronika sír, elálmosodott.
13:30 Megnézünk két kiállítási termet.
13:35 Ádámka hány.
13:40 A mamák vécére mennek. Veronika felébred.
13:50 Ádámkáék ijedten hazamennek.

Ezután már csak kettesben azért megnéztük, ami emberileg lehetséges volt. Az Eretz Israel ugyanis mintegy egy hétre elegendő látnivalót ad, hatalmas dzsungeles parkban több épülete van. Egy épület mondjuk „Az üvegművészet története az őskortól napjainkig”, hetven vitrinnel, mindegyiknél egészoldalas magyarázat, igazi égetőkemencékkel stb. Ugyanez a rézművesség, fazekasság, pénzverés, borászat, vaskohászat, posta és bélyegkiadás témáiban, stb, emellé van vagy hat időszaki kiállítás, a kertben bizánci mozaikok, antik ásatások, ókori borprések, középkori vízimalmok szórakoztatják a látogatót, egy planetárium mellett, ja és a Rotschildoknak is szenteltek egy kétemeletes épületet, ide már be se mertem nézni.

Ami legjobban tetszett:
1. Az állandó kiállításról egy izraeli otthon rekonstrukciója i. e. 3000-ből, korabeli edényekkel, tárgyakkal (lásd a fenti képen)
2. Az időszakiak közül a Hejaz vasút építéséről szóló tárlat. Ez a vasútvonal Damaszkusztól ment Mekkáig, s a török birodalomban építették a 20. század elején. A célja az volt, hogy megkönnyítse a moszlim zarándokok útját. Ma az Amman-Damaszkusz szakaszt használják.



Ezúttal idegen fotókkal ékeskedem, bár a második nem is szerepelt a kiállításon.

2009. december 1., kedd

Veronika hét hónapos

Azaz, most lenne öt hónapos, és kerek fél éve, hogy lányom, ifjúkori lázadását követően hazaköltözött a szülői házba!
Forradalmi változás nem történt a fejlődésében. A fenyegetésekkel ellentétben nem bújt ki a foga, és a hátáról sem fordult hasra. Viszont egyre ügyesebben nyúl tárgyakért, két kézzel megragadja és a szájába tömi őket. A külvilág nagyon érdekes lett hirtelen: minden apróság leköti, minden mozgás, sőt beszéd eltereli a figyelmét, még az evést is abbahagyja. Eddig szoptatás közben tudtam olvasni a „pad alatt”, most odafordul a könyvhöz, laptophoz. És ha a világ ennyire izgalmas, kinek van ideje aludni? Hirtelen lecsökkent a szundimennyiség, éjjel 9-10 órát alszik, nappal 3-at, de azt sokszor 4 háromnegyed órás részletben. Nagyon résen kell tehát lenni, ha az alvásidejében valamit csinálni akarok.
Talán a beszédben tart legelőbbre: rengetegféle hangot tud kiadni, többszótagos gügyögéseket is, „válaszolgat” nekünk. Tanítgatjuk neki a nevét, az egyszerűség kedvéért a Vevével próbálkozunk (a névadó kétéves budapesti szomszédunk, Pepe volt). Új szokása, hogy ha fáradt, éhes, vagy unatkozik, fejhangon sikítozik. NAGYON idegesítő.
Elkezdtük a hozzátáplálást is, nem jószívvel, de már nem volt elég az anyatej, de azért 90 százalékban még azt kapja. A felnőtt ételek felnőttes fogyasztás nem érdekli még, azt eszi meg, ami cumisüvegből összetéveszthető az anyatejjel. Azért próbálkozunk, a képen a sárgarépával.


2009. november 28., szombat

Galileai túra, III. rész: Keresztény emlékek arab helyszíneken

A sabbati nyugalomba dermedő Cvátból legurultunk az egész más kalendárium szerint nyüzsgő, napnyugtában fürdő keresztény kegyhelyekhez, Jézus korai ténykedésének helyszíneihez. A Nyolc Boldogság temploma azon a helyen épült, ahol a Hegyi beszédet tartotta. Gyönyörű fekvésű domboldal, virágoskerttel, szép kilátással a Galileai-tóra, szemközt a Golán-fennsíkra… és sok-sok keresztény zarándok/turista. A templom számomra meglepően új volt, 1937-ben épült, de az összes többi is ugyanilyen újnak bizonyult a később meglátogatott szent helyeken. A történelem viharai… Aki szép régi templomot akar látni, menjen Olaszországba.



A Kenyér- és halszaporítás temploma a közelben szintén új volt, de az itt álló 5. századi bizánci templom hű mása, benne a kővel, amin Jézus öt kenyérrel és két hallal megetetett ötezer embert. A padlóba beépítették az előző templom szinte teljesen épen maradt 5. századi bizánci mozaikjait, azon jártunk, fantasztikus madarakon. Fotózni már sötét volt, de íme egy orzott kép:




Még a közelben lett volna egy harmadik templom, és Kafarnaum városának romjai, de közben keresztény idő szerint is besötétedett és bezárták a kegyhelyeket.

Másnap Názáretbe autózva áthajtottunk Kafr Kana arab falun, ez a bibliai kánai menyegző helyszíne. Názáret ma arab város, nyüzsgő, zűrös, zajos, tele boltokkal, dugóban veszteglő autókkal, siető fejkendős nőkkel. Az itt élő arabok egyharmada keresztény, ezzel Názáret a legnagyobb keresztény arab város Izraelben. Az autót gyorsan letettük egy fizetőparkolóban, ahol tyúkok legeltek, és már rutinosan kendőben vágtunk neki Veronikával a szent helyeknek.
A városképet uraló Angyali Üdvözlet Bazilika − a Közel-Kelet legnagyobb keresztény szentélye − ismét egy modern templom, engem a vásárvárosok vasbeton csarnokaira emlékeztetett. Alatta viszont aluljárószerűen láthatóak az itt állt 12. századi keresztes templom romjai alatt az itt állt 5. századi bizánci templom romjai és mozaikjai. Valahogy egész Izrael ilyen.

Felülről

Alulról

Ami jópofa benne, hogy 1969-ben, az építésekor a világ számos nemzetétől kértek Madonnákat, amit a templomban és az udvarban ki is állítottak. Több egzotikus vonású Szűzanya is fellelhető, íme a thai:



A közelben áll Szent József temploma, ez a messzi 1914-ből való, hasonlóan rétegzett múlttal.

Ezután tettünk egy gyors kört a bazárban, de valahogy mindig csalódunk: nem a Mesés Kelet kincseit árulják, hanem kuktafazekakat, kínai hamisított tréningruhát és mosogatószivacsot, így gyorsan kimenekültünk a tömegből. Az egyetlen figyelemreméltó árucikk egy halom húsvéti nyúl volt. Oké, keresztény város, de itt is csak november közepe van.



Ha már édesség, a város egyik cukrászdájában lőttük ezeket a tortákat.




Majd éttermet kerestünk, először benéztünk az egyikbe, amit agyondicsér a Lonely Planet. Az LP-effekt: természetesen csurig volt a hely, igaz, nemcsak turistákkal, helybeliekkel is. Már a saját szakállunkra beültünk a La Fontana di Maria étterembe, ami egy óriási helyiség volt, nagyon szép boltívekkel, ismeretlen eredettel. Mezét rendeltünk, azaz rengetegféle előételt, és minden jóízű és friss volt.



Utána elballagtunk a Szent Gábriel templomhoz, ez végre egy tényleg ódon ortodox kápolna volt, a 17. századból, méltóságteljes ikonokkal, az aljában csörgedező érrel, ami Mária forrása volt vala a legenda szerint. Egyesek szerint nem is a bazilikánál, hanem itt történt az angyali üdvözlet. Utána Dani még elcibált egy kopt templomhoz, ami zárva volt, és útközben egy mecsetet is láttunk. Aztán kivakartuk a tyúkok alól az autót, és a rózsaszínű naplementében hazaautóztunk.



Összefoglalás: nagyon jó volt a kirándulás! Mi tetszett a legjobban? Leginkább az, hogy megcsináltuk, hogy erre is képesek vagyunk mi hárman, és persze a szabadság, az utazás, a tájak… El is határoztuk, hogy a jövőben is vállalkozunk hasonló túrákra.

Galileai túra, II. rész: A Magyarul Beszélő Zsidóság Múzeuma és Cvát

Kanyargós szerpentineken aztán vöröslő homokos domboldalak közt negyven perc alatt ezer métert jöttünk fel tengerszintben, a mínusz kétszáz méteren fekvő Galileai-tótól a 800 méteren levő Cvátig. Most szólok, hogy mivel a héber írásnak nincs egységesített átírása, Cvátot említik Safed, Zefat, Tsfat, Zfat, Cfát, Szvát, Saved, Sevad stb. neveken is. A régi városka a kabbala hona, a misztikus zsidó vallási irányzatok Mekkája, emellett művészeket is nagy számban vonz. Ennek megfelelően a két fő városrész a Zsinagóga-negyed, és a Művész-negyed (az 1947-ben elűzött arabok házaiban). Csupa-lépcső, csupa-sikátor kis városka, ami legalább négy dimenzióban helyezkedik el a meredek hegytetőn, az utcák fölött keresztbe egy hídon újabb utca megy át, s az ember folyton fél, hogy leesik. A hordozókendő nélkül itt meghaltunk volna, így viszont Veronika újabb rajongókat szerzett: nagyon vicces, ahogy a rajtam lógó amorf batyuból egyszercsak kiemelkedik egy mosolygó babafej, és minden gátlás nélkül bámulja a járókelőket. Sajnos 1.: a város túlnyomó részét a 19. század közepén földrengés pusztította el, így igazán régi épületek nincsenek. Sajnos 2.: péntek dél körül értünk a városba, amikor a Sabbat miatt már erősen zártak a galériák és a zsinagógák is. Azért kicsit tekeregtünk a sikátorokban, megnéztünk kívülről pár zsinagógát. A még nyitva levő galériák főleg judaika giccsben utaztak, a mélypont a „Hegedűs a háztetőn” témájú kisplasztika volt. A kevés embernek, akivel találkoztunk, a fele haszid volt, a fele hippi, néhány mindkettő. Több egyetemista korú lány próbált nekünk szombatra való mécseseket osztogatni. Mert Cvát vonzza az útkeresőket, akik a Kabbala és zsidó misztika útján találják meg a megbékélést.

Ezt megmagyarázom: balra egy 20,5 éves haszid anyuka ül a kisfiával, tanúja voltunk, ahogy a szatyorból játék tóratekercsek esnek ki. Jobbra egyetemista fiatalok (bizonyára egy jesivába járnak) esznek egy büfében még zárás előtt, fiúk és lányok szigorúan külön asztalnál, de egymást méricskélve. Középen a narrátor.


Mivel a saját képeim rosszul sikerültek, íme egy lopott fotó visszaadni a városka hangulatát

Cváton van a Magyar Nyelvű Zsidóság Emlékmúzeuma is. Erről rengeteget hallottunk, sőt A zsidó menyasszonyban is szerepel, ráadásul fontos dramaturgiai szerephez jut. Ehhez képest egy meglepően pici ötszobás házikót foglal el a gyűjtemény, a városháza udvarán. Ilyen helyre lépve arról szoktunk álmodozni, hogy az igazgató úgy fogad, mint egy kedves nagyapó, vállon vereget, körbevezet, teát főz, megmutatja a kedvenc tárgyait. Itt pontosan ez történt! Lustig Éva fogadott minket, aki férjével, Józseffel együtt alapította húsz éve a múzeumot, egy órát beszélgettünk, minden kérdésünkre válaszolt. Hatvan évvel ezelőtt érkeztek Izraelbe, először mindent maguk mögött akartak hagyni, ami az óhazára emlékeztetett, aztán idővel érdekelni kezdte őket a múlt. A múzeum nagyjából mindent gyűjt, ami a magyar zsidósággal kapcsolatos: vallási és profán tárgyakat, könyveket, műalkotásokat, okiratokat − minden az adakozóktól érkezik. A cél: az emigrációban élők hiányzó gyökerei helyett gyökereket adni. A múzeum emellett információs központként is működik, ahol családjuk, rokonaik után nyomozhatnak az itt élők. Megható történeteket hallhattunk, hogy találták meg rokonaikat több évtized után a múzeum segítségével olyan felnőttek, akik egyedül, kisgyerekként érkeztek ide. Minden tiszteletünk az alapítóké. A múzeumot az ilyen kis magángyűjtemények sorsa fenyegeti: a tárgyak túláradása, lassan hiányzik egy szűkebb fókusz és az ide nem illő dolgok kirostálása. Egyelőre a 80 felé járó házaspár nem akar szűkíteni a profilon, meglátjuk, a fiuk, aki átveszi a gyűjteményt, hogyan viszi tovább.

Lustig József és Éva

Ezzel a gyűjteményünk immár négyfősre bővült. Nekünk ugyanis van egy hobbink: múzeum-alapítókat gyűjtünk, akikkel személyesen megismerkedtünk. Lustigékon kívül egy izlandi és egy krétai skanzen, és a husaviki péniszmúzeum szellemi atyái szerepelnek a trófeáink közt.

2009. november 26., csütörtök

Galileai túra, I. rész: Autóbérlés, egy keresztes várrom és a kibuc

Már jobban vagyok! Bizonyítékul az első beszámoló a kirándulásról, ami, hangsúlyozom, nagyszerűen sikerült! Picit veregetném is a saját vállamat, ugyanis az útiterv, „vezetés és szervezés” mind az én feladatom volt. („” : így hívták a főszakirányomat az egyetemen, nemhiába.) Az egyetemen többféle tervezési módszert is tanultunk, így én is háromféle útitervvel dolgoztam. Az ideális: elolvastam a Lonely Planet Galilea és Golán fejezeteit, és kigyűjtöttem, amit mindenképp szeretnék látni. Kétheti feszített tempójú program jött össze. Ezt elvetettem. A reális terv: megnézni Názáretet és Cvátot. A minimumtervet még ennél is szerényebbre szabtam: ha nem látunk semmit, de épségben hazaérünk és a bérautónak sem esik baja, akkor elégedettek leszünk. Dani ezt megszavazta, de végül a reális tervet is túlszárnyaltuk.

Ismét két új közlekedési eszköz turisztikai alkalmazását teszteltük: az autóét és a hordozókendőét. Az autó annyiban volt új, hogy ezúttal béreltünk egyet és én vezettem. Eddigi útjainkon babakocsival mentünk és az akadálymentes látnivalókra vadásztunk, most váltottunk egyet a paradigmán („úgy váltjuk a paradigmát, mint más a zoknit” – Dani) és a kendőben a legkacskább lépcsőket is megmásztuk. Mindkettő bevált! Az autó miatt pedig izgultam egy keveset, ugye a közelkeleti vezetési morál, az alig hároméves jogsim miatt (amit három hónapja nem is használtam…) Ráadásul az autóbérlés az elegáns Hilton Hotelban nekem még mindig erősen nagyvilági helyzet, és ilyenkor legbelül attól tartok, hogy hibát találnak a papírjaimban, rámdörrennek és hazaküldenek. De a magyar útlevél, német jogsi, izraeli hitelkártya hármasát elfogadta a kölcsönző, és napi 36 dollárért adtak egy Chevrolet Aveot. Automata sebváltóval, amit még sosem próbáltam, de meglepően könnyen ment a hozzászokás. Nem én leszek az, aki, majd ha a teljesen automatizált autók GPS-szel odavezetik magukat a célhoz, sírni fog, hogy „hova lett a vezetés öröme”. Dani ügyesen navigált, és nagyobb eltévedés nélkül úsztuk meg az utat. Maga a vezetés is kellemes volt, szép tájak, őszi fényben fürdő dombok, kis párák a kék égen, csak a szokatlanul sok elütött állat volt feltűnő az utakon.

A Chevrolet, beépített pelenkázóval

Első állomásunk egy keresztes várrom volt, Belvoir vagy Kokhav Hayarden Nemzeti Park néven is futott. Az országútról kacskaringós hegyi szakasz vitt fel, és a hatalmas parkban mi voltunk az egyedüli látogatók, csak dundi gyíkok végezték déli portyájukat a fénylő köveken. Később még két család befutott. Ez az egyik leginkább épségben fennmaradt keresztes emlék Izraelben, persze így is csak a fekete kőfalak állnak. Meg néhány boltív, s persze a vár alaprajza, az egyes helyiségek mérete kikövetkeztethető. A helyben igazán a fekvése a különleges, francia nevét is ennek köszönheti, remek a panoráma, látni a szemközti jordániai hegyeket, a Jordán völgyét, a közeli halastavakat és a Galileai-tó csücskét. Nekem tetszettek Yigal Tumarkin modern szobrai is.

Belvoir romjai

Boltívek

Kilátás: a Jordán völgye, jordániai hegyek és egy kicsi a Galileai-tóból

Innen siettünk Ein Gev kibucba, ahol a szállásunkat foglaltam le. Persze nem a kibucban laktunk, hanem a kibuc által üzemeltetett hatalmas üdülőfaluban. Sietni meg azért kellett, mert fél 3-kor kezdődött a kibuctúra, a közösség életét bemutató tárlatvezetés. Na, ezen csak mi akartunk részt venni, úgy látszik, nemcsak a kibucoknak, de a kibuctúráknak is leáldozott. De gyorsan felhívtam az illetékest és kiküldtek számunkra egy sofőrt, így felültünk a kisvonatra és körbedöcögtünk a településen. Láttuk a tehénistállót, a strucckifutót, a banánültetvényt, egy elmaradhatatlan Salamon-korabeli romot, de legérdekesebbek a kibuclakók házai és a közösségi épületek voltak. Földszintes, rossz minőségű, nyomasztó kis barakkok. A kibucok nagy részt vállaltak Izrael mezőgazdasági forradalmából, jóformán a sivatagot művelték meg hihetetlen munkával. Jártam a szomszédos, hasonló természeti adottságú Jordániában, óriási a különbség. De aztán a közösségi élet eszméje a háttérbe került, amikor már szoftvert kellett fejleszteni. Ma az izraeliek 2 százaléka él kibucban, de a mezőgazdasági termelés 40 százalékát ők adják. És szinte minden kibuc üdülőket épített. Galilea egyébként a kibucok őshazája, Ein Gev pedig egy őskibuc, amit 1937-ben alapítottak német és cseh bevándorlók. A magnószalag a túra közben felvilágosított minket, hogy bár még mindig van kollektív étkező a településen, de a gyerekek már a szüleikkel alszanak, nem a közös hálótermekben.

A kibuctúra résztvevői

A kibuc sportpályája

Ein Gevnek saját kis kikötője van a Galileai-tavon, amíg Izrael el nem foglalta a Golán-fennsíkot 1967-ben, a települést csak hajóval lehetett megközelíteni. A Golán-fennsík egyébként gyönyörű hátteret adott az egész falunak. Lődörögtünk a napnyugtában a parton, megnéztük egy halászhajó érkezését, és próbáltuk elképzelni, milyen lehetett a tó kétezer éve. Az Újszövetségben ugyanis ezt említik Genázáreti-tó néven, aminek Jézus járt a vizén. De erre még visszatérünk. A kibucnak van egy híres halvendéglője, ide szólt a vacsoránk. A fekvése ennek is gyönyörű volt, közvetlenül a tóparton, de zavarba ejtően hatalmas terekkel rendelkezett. Az a fajta hely, ami több busznyi turistát képes felszippantani és villámgyorsan megetetni. Nagy adagokat kaptunk, minden rafinéria nélkül, de az egészben sült Szent Péter hal (helyi büszkeség), egyszerűen csak citrommal és fokhagymával így is jó volt.



Ein Gev kikötője, háttérben a Golán

Halszállítmány

Jézus korabelit utánzó bárka, pénzért lehetett volna utazni rajta

A többi étkezést a kibuc üdülőjének étkezőjében költöttük el, ami kóser konyhát vitt, azaz reggelire tejes, vacsorára húsos étkekkel. Ez is rendben volt, hatalmas svédasztallal, rengeteg fogással, amik valahogy jobbnak néztek ki, mint valójában voltak. De ez nem a Michelin-túra, ez a KIBUUUC!!!, a maga puritán hagyományaival, örüljünk, hogy nem zsuppolták be a gyerekünket a közösbe.

Az üdülőfalu óriás területet foglalt el, rengeteg kis egyszerű házzal, a puritán hagyományoknak megfelelően különösebb szórakozási lehetőség nélkül, de a gyönyörű tóparton, guszta pálmákkal. Már utószezon volt, strandolók nélkül, pedig a tóban kis akaraterővel még szinte lehetett volna fürdeni. Erre nem számítottam, és nem vittem fürdőruhát. Javasoltam ugyan Daninak, hogy éjjel a csillagok alatt mártózzunk meg meztelenül a szent vízben, de tiltakozott, és végül betörtem. Az ember felad ezt-azt az elveiből, ha szülő lesz.

Az üdülőfalu, oldalt a tó

2009. november 24., kedd

A külföldi lét hátulütői

Megjöttünk a galileai kirándulásról, nagyon klassz volt! A beszámoló azért késik, mert tegnap kitört rajtam az influenza. Láz, végtagfájás, hányás, levertség… Ha eddig túl derűsnek tűnt a külföldi élet, most kaptunk az árnyoldalából. Tegnap Dani itthon maradt, hogy engem ápoljon, ma bement az egyetemre, de így meg nekem nehezebb. Amúgy is hetek óta alig beszéltem más felnőttel, mint ő. Nyafogás off, mi akartunk ide jönni stb. De minden rosszban van valami jó: HIHETETLEN szerencse, hogy én lettem beteg és nem Veronika, akkor valószínűleg frászt kapnék, így csak simán rosszul érzem magam.

Amint kilábalok, publikálom az útinaplót. Addig is egy kép: szeretteim a názáreti Angyali Üdvözlet-bazilikában. Szerintem Daninak határozottan antik külsőt ad a hordozókendő. Nektek hogy tetszik?

2009. november 18., szerda

Irány Názáret!

Holnap elutazunk három napra Galileába, és egy újabb érdekes vallás bölcsőjével ismerkedünk: a kereszténységével. Autót bérlünk, kibucban fogunk lakni. Pár nap múlva jelentkezem a beszámolóval.

2009. november 15., vasárnap

Megint keresztesek… és rómaiak, és Bizánc, és törökök…


Caesarea egy újabb régész-paradicsom. Tel Avivtól északra egy kis területen hihetetlen mennyiségű rom összpontosul az elmúlt két évezredből. Római kori kikötő és hippodrom és amfiteátrum, bizánci emlékek, a kereszteslovagok városa, amit a törökök elpusztítottak, és egy 19. századi bosnyák minaret. Mindez persze egymásra és egymás anyagából építkezve, tehát a római kori lóversenypálya oldalában láthattuk a többszáz évvel később ráépített bizánci fürdő mozaikjait.

Ez a lóversenypálya, fent a tető a bizánci mozaikokat védi

Volt olyan templomrom, amit a keresztények, arabok és a rómaiak is használtak, persze mindig átalakítva. A gyakorlatban mindez a tűző napon vakító eszelős mennyiségű követ jelentett, amelyek közt nehéz volt eligazodni. Ezért több multimédia-előadást is készítettek, ezeken nekem mindig könnyeznem kell, mikor a végén a drámai bariton elmondja, hogy „Caesarea: múlt, jelen, és jövő egysége”. (A valóságban létezik modern kori település itt, de a régi fényét nem közelíti meg.) De segítettek megérteni ezt a kavalkádot, aminek a feltárása még ma is folyik.


A helyhez kötődő történelmi figurák képernyőkön mesélték el az életüket, több világnyelven, nagyon vicces volt Nagy Heródest ékes oroszsággal hallani. Az idegenvezetők is „korhű” jelmezt viseltek, aranyozott szélű tunikát, fejükön koszorút. Csak egy fiút sikerült elcsípnem, de a lányoknak jobban állt.


Keresztes boltívek

Az összbenyomás mindenesetre nagyon szép volt, a romok mellett közvetlenül a tenger, (még látszottak a kétezer éves kikötő maradványai) a ragyogó égbolt, kulturáltan kiállított szobrok, oszlopok, táblák (állításuk szerint az egyik kőbe vésett felirat az egyetlen tárgyi emlék, ami bizonyítja, hogy Pontius Pilatus valóban létezett) szépen gondozott park… és a több száz, ricsajozó arab kisiskolás, akiket kirándulni hoztak ide. Bár ők legalább még tisztelték a „szakfelügyelőt”, ha az adott egy pofont, abbahagyták egymás lelökdösését a meredek amfiteátrumban. Igaz, a szakfelügyelő tekintélyét egy hatalmas mordály is erősítette.




Még lett volna egy római és egy bizánci vízvezeték a közelben, a tengerparton, de oda már sajnos nem jutottunk el. Napnyugtakor távoztunk, ekkor érkezett meg több esküvői díszbe öltözött pár is fotózkodni a romokhoz.


A park területén kívül még megnéztünk egy helyreállított bizánci kori márványpadlójú utcát, és igyekeztünk görbén nézni két kevésbé fegyelmezett arab kiskamaszra, akik felgyújtottak egy kukát és letépték a menetrendet a buszmegállóból.

A bizánci utca

2009. november 7., szombat

Ki a szabadba!

Október végén pár napra belekóstoltunk a télbe, ami itt tizenegynéhány fokot és egész napos zuhét jelent. Sajnos kiderült, hogy ilyen időben az otthonunk is kellemetlen: a hatalmas tolóablakok szürke tejüvegből készültek, így ha behúzom, nem látok ki egyáltalán, a rácsig sem. Viszont a réseken köztük a huzat vidáman bejön. Na, ennyit a Tel Aviv-iak szomorú életéről, szerencsére azóta ismét süt a Nap, és érdekes módon kinn melegebb van, mint benn. Ha tehetjük, igyekszünk kimenni a szabadba.

A hétvégén is ezt tettük (a hétvége itt péntek-szombatra esik). Csütörtökön Veronika és a tízhónapos Ádámka fogták anyukáikat és elmentek a Hayarkon Parkba babakocsizni egy nagyot.

A fiatalok ismerkednek

Péntek reggel a kikötő felé vettük az irányt. (Előre szólok, hogy az év hátralevő részében vagy a kikötőbe, vagy a Hayarkon Parkba fogunk menni sétálni. Uncsi, de a pestiek nagy része is a Margitszigetre vagy a Normafára megy. Na jó, a Ligetbe. Esetleg Hűvösvölgybe…) Itt csatangolás közben vettünk egy új játékot Veronikának, egy lekerekített sarkú ikozaédert, mert Dani szerint további, szájba vehető játékokra van szüksége. A nagyok kaptak fejenként két új tréningnadrágot (nem sötétkék:-), megszemléltük az őstermelői piacot és itt sajtot vásároltunk. Aztán ebéd után én strandoltam a tengerparton, úszni nem lehetett, de ugráltam a hatalmas hullámokban. Este pedig visszatértünk a kikötőbe, a Shalvata bárban vacsoráztunk ismerőseinkkel. Hogy a levegőn legyünk, a kerthelyiségben, a tenger morajlása mellett. A Shalvatában öt évvel ezelőtt is jártam, akkor táncolni is lehetett. Épp most van az előző-egyetlen izraeli utam ötéves évfordulója: sűrű és emlékezetes hat nap volt, Jeruzsálem, Tel Aviv, Jaffa, tenger, új ismerősök, mindez Arafat halálának idején… Beszámolóm a Figyelőben az akkori útról, a szerző felvételeivel.

A Shalvata nappal

Szombaton Daninak kellett a Fontos Előadására készülnie, így csak mi lányok mentünk el egy november 7-e tiszteletére rendezett paprikáskrumplis pingpong partira a magyar kolóniával. Aztán jól sikerült az előadás, Veronikának jön a foga, én pedig rágom Dani fülét, hogy csütörtökön utazzunk el Caesareába. Szóval mindenki teszi, ami a dolga!

Hungarian blintzes


A lakásunkhoz az egyik legközelebbi étterem viseli ezt a nevet. Magyar palacsintázó, amiről Micimackóné nagy élettapasztalattal megjegyezte: „egyszer mindenki eljön ide”. Ezt utólag teljességgel igazolom, többször én sem fogok, de a kíváncsiság megevett, hogy milyen. Így Csíkos Nagyival az egyik este kipróbáltuk a létesítményt. A Hungarian Blintzes afféle intézmény Tel Avivban, 1977 óta fennáll (és a design nemsok frissítésen eshetett át azóta). Csak palacsintát tartanak, ennyi igaz, a magyaros jelleget némileg alássa, hogy kóser az étterem, így választania kellett, tejes vagy húsos fogásokat tart-e. Hogy a tejföl és a túró ne hibázzon, ők a tejes oldalra álltak, ezért az étlapon ne keressük a hortobágyi palacsintát! A sós fogások töltelékei a padlizsán-gomba-spenót körben mozognak. Nagyok az adagok, és nem fukarkodnak a hozzávalókkal, tejfölt és sajtot pirítottak a hatalmas palacsinták tetejére, a végeredmény mégis íztelen lett nekem, mintha egyedül csak paprikát használtak volna (Csíkos Nagyi szerint meg túl fűszeres). Ettünk egy egész jó krumplilevest is, sajnos kolbász nem volt benne. Várakozás közben nézegettük a kiakasztott kalocsai hímzéseket. Az egész a hazai gasztronómia hatvanas-hetvenes éveit idézi – lehet, hogy akkor emigrálhatott a tulaj. Na jó, lehet, hogy az édes palacsintáknak még adunk egy esélyt! A hely mindenesetre szépen megtelt, ami megdobogtatta honleányi kebelünket.

2009. november 5., csütörtök

Pénz áll a házhoz

Szeptemberben azt a prófétai jóslatot tettem, hogy még az idén nagyobb pénzösszeget fogunk kapni váratlanul. Nos, ez bekövetkezett. Dani fizetést kapott!!! Váratlanul, mivel adminisztratív nehézségek miatt eddig az egyetem nem tudott fizetni, és sokat, mert most kéthavi járandóságát megkapta egyben. Juhéj!!! Sőt, a kerek összeg 1,83 százalékkal magasabb, mint az előzetesen megállapított bére. Az egyetem azt is közölte, hogy nem fog tudni minden hónapban ennyire sokat adni. Reméljük, azért 95 százalék alá nem mennek.

2009. november 1., vasárnap

Veronika féléves

Legutóbbi összefoglalómban megjegyeztem, hogy lányunk valami nagy dobásra készülhet. Nos, a hatodik hónapban (ami a negyediknek számít, stb.) rengeteg új dolgot tanult. Nem is győzöm sorolni:

• Mozgás: hason fekve „fekvőtámaszozik”, magasra emeli a fejét, kinyomja a vállát és nézelődik. Háton a csípőjét a levegőbe emeli és lábait lengeti.
• Fogás: azt nem mondanám, hogy szándékosan megfog tárgyakat, de nyúl feléjük, és néha a kezében landolnak.
• Játék: érdeklődik a játékok iránt, nyúl a kismozdonya után. Háton fekve a lábaival ügyesen rugdalja a föléje függesztett tárgyakat. (szándékos cselekvés!!!)
• Beszéd: rengeteg mondanivalója van, amihez a kifejezésmódot is igazítja: gügyög, dünnyög, sikkantgat, csicsereg, dödög, mormog, gurgulázik…
• Alvás: öklét szopogatva, vagy a kendőjét a szájába tömködve képes egyedül elaludni (ha nem NAGYON fáradt).
• Evés: rengeteget eszik, most először a tejfogyasztás meghaladta a termelést (pedig odahaza négy hónapig tejadó voltam), a különbözetet a felhalmozott és lefagyasztott készletekből fedeztük.
• Növekedés: nagyon nagy!!! Nincs mérlegünk, de 7 kiló fölött járhat, a 62-es babaruhákat kinőtte, és a 68-asok is épphogy jók rá. A félévesek közt is nagynak számít. (Pedig ő csak négyhónapos blabla).
• Eközben felejtett is: a csecsemőkori járó- és kúszóreflex megszűnt. A fogóreflex még megvan (különben miért csimpaszkodna a hajamba?).

Az ünnepelt, téliesített öltözetben

Most jön a szokásos dicshimnusz: nagyon jó kisbaba, egészséges stb. Veronika hatalmas ajándékot adott nekünk: hogy nem sűrűn kell miatta aggódnunk. Mert tudom, hogy azok a babák, akik sokat sírnak, rosszul esznek, lassan gyarapodnak, folyamatos foglalkozást igényelnek stb. is általában gond nélkül felnőnek, de szegény szüleik mennyit izgulnak addig… Összességében az elmúlt három hónap szép időszak volt vele: a kezdeti ijedelem, a táplálási és alvási problémák elmúltak. Van egy aranyos babánk, aki egyre okosabb, kíváncsibb, aki mosolyog, reagál… eközben jól szállítható, etethető, elvisel minket és zizi életmódunkat. (Hogy nézne ki egy akkói kirándulás répapürével és egy gyerekkel, aki folyton kúszni akar???) A mászás, fogzás, hozzátáplálás gondjai még a messzi jövőbe vésznek, addig is igyekszünk kiélvezni ezt a remek korszakot. Köszönjük, Veronika!

2009. október 30., péntek

Egy nap a kereszteslovagokkal

Újabb világörökségi nevezetességet néztünk meg. Akko fantasztikus városka, ahol a rómaiak, arabok, keresztesek, törökök, britek, zsidók emlékei egyaránt megtalálhatók. Sőt, mi több: valódi. Még nem az a turista-panoptikum, utcáin igazi helybeliek járnak, az üzletek élelmiszert árulnak és nem szuvenírt. Az egész városban nem láttam képeslapot! Így csináltam én egyet akkói emlékeinkből. (Rákattintva nagyobb méretben is tanulmányozható.)




Az érkezésnél szerencsétlenkedtünk egy kicsit. A vasútállomásról ugyanis én határozott léptekkel elindultam az óvárossal ellenkező irányba. Fél órát gyalogoltunk a tűző napon, mire rájöttünk a hibára és taxival korrigáltuk. Az óvárosban a látogatói központ szép, árnyas kertjében huppantunk le. Sajnos ezt rajtunk kívül kétszáz orosz turista is megtette, akik teát ittak termoszból, és szardíniakonzervet tízóraiztak, majd elrontották a kávéautomatát. Csíkos Nagyit eközben lekakilta egy madár. De végül összeszedtük magunkat, és kiderítettük, melyek az akadálymentesített látnivalók.

A föld alatti keresztes várossal kezdtük, rám ez tette a legnagyobb benyomást. (A képeslapon az 5. a Refektórium névre keresztelt terem román oszlopait mutatja, a 8. az udvart, ebben készültek az 1. és 10. fotók is.) A kereszteslovagok mindössze kétszáz évig uralták Akkót, majd a törökök egyszerűen feltöltötték az épületek romjait és ráépítettek. Így a huszadik században a föld alatt, a törmelék elhordása után egy egész keresztes várost találtak, hatalmas, ismeretlen funkciójú termekkel (egyedül a latrina nem hagy kétséget, mire szolgált), dundi oszlopokkal, román stílusú ívekkel. A feltárás korántsem ért véget, az Akkóban létrehozott régészeti központ folyamatosan ássa ki a város alól a történelmi emlékeket. Néha véletlenül fedeznek fel fantasztikus dolgokat, például a kilencvenes években egy eldugult csatorna miatt vették észre a templomosok alagútját, ami 350 méter hosszan vezet a kikötőig, ezt is megnéztük.




Végigbóklásztunk az arab piac kis sikátorain (a 9. kép egy fűszerárus választékát mutatja). Akko ugyanis elég arab jellegű város, de sajnos nyuszi voltam és nem mertem a fejkendős nőket fotózni. (Pedig mindig azzal bíztatom magam, hogy biztos Capa sem kért engedélyt a haldokló katonától…) Kisétáltunk a kikötőbe. (A 2. kép a hajókat, a 4. Akkó látképét ábrázolja.) Kicsit mászkáltunk a városfalakon kívül és belül, amelyeket szintén a keresztes romokra húztak fel a törökök. Benéztünk a Khan-el-Umdan karavánszerájba (3. kép). Ne tévesszenek meg a szintén romános jellegű boltívek, ez a gyönyörű négyzet alakú épület a 18. században a török uralom alatt készült, az óratorony a huszadik század elejéről való.

Az El-Dzsazár mecsethez lépcsők vezettek fel, így azt felváltva néztük meg Csíkos Nagyival. (A 6. kép belülről, a 7. kívülről mutatja, kék kupolája a város látképén is látszik). A 18. században építette El-Dzsazár (a „Mészáros) pasa, mint annyi mást a városban, s talán ez volt a legjobb állapotú műemlék, hisz ezt folyamatosan használták. Gyönyörű díszes az imaterem, szép belső kertben van a mecset, a pasa parancsára az építészek a konstantinápolyi Hagia Szófiából merítettek ihletet.

Szintén ő építtette a Hammam al-Pasa törökfürdőt, ami pár évtizede nincs használatban, de szépen felújították, sőt a korabeli fürdőéletet és vendégeket ábrázoló bronzszobrokat és képeket helyeztek el benne. Maga az épület nagyon szép márványtetős, kupolás, csempés, de sajnos befizettünk „Az utolsó fürdőmester” című multimédia-vetítésre, ami nagyjából amerikai óvodásokra volt kalibrálva. Nekünk legalábbis nem sok újat mondott a török fürdőkultúráról. Veronika, aki egész nap példásan viselkedett, jó érzékkel ekkor kéredzkedett fel a karomba és kacérkodni kezdett az amerikai diákokkal. Mondanom sem kell, minden nevezetesség római vagy bizánci vagy mór vagy keresztes alapokon nyugszik!

Ennyit a hírességekről. Még muszáj leírnom egy profánabb élményemet. Beszaladtam az egyik, nagynak tűnő vendéglőbe pisilni, ahol a kedves arab pincérfiú átadta a toalett kulcsát, majd némi gondolkodás után inkább velem jött. Haladtunk egy utcányit, boltíves pinceajtókhoz értünk. Az egyikről leszedett egy hatalmas lakatot, majd egy másik kulccsal kinyitotta a nehéz vasajtót. Bent egy féhomályos raktár fészkelt, a fiú rámutatott a sarokban egy ajtóra, az az illemhely. Én pánikba estem, de megnyugtatott, hogy tiszta. Tényleg az volt. Na, ígérem, pisi-kakiról csak indokolt esetben írok ezután!

Rengeteg nevezetességet nem láttunk, a keresztény templomok és zsidó emlékek teljesen kimaradtak, és Akkóban is van egy Bahá'í kert, ide sem jutottunk el, nem is beszélve a múzeumokról… De jövök még ide!




Akinek ez nem volt elég, még néhány érdekesség Akkóról:
• Hívják Acre-nek is, ez a keresztény elnevezése, zsidó neve Akko, az arab Akka.
• Már négyezer éve vannak feljegyzések a város létéről.
• Akkóban járt Nagy Sándor, Julius Caesar, Szent Pál, Oroszlánszívű Richárd, Assisi Szent Ferenc, Marco Polo és Napóleon.
• Utóbbit Dzsazar pasa visszaverte!
• A Bahá'í vallásnak is szent helye.
• A városban zsidó-arab színház működik.

Következik: Veronika féléves.