2009. december 31., csütörtök

Veronika nyolc hónapos és BUÉK!

Köszönjük a kedves hozzászólásokat és emaileket, amelyek az előző bejegyzésre érkeztek. Mindenki a Dévény-módszert javasolta, de a Gézengúz Alapítvány is ezt alkalmazza. Bennük maximálisan megbízunk. Januárban hetente háromszor fogunk járni hozzájuk, remélem, ezalatt nagy előrelépés történik.


És igen, Veronika nyolc hónapos, azaz már korrigáltan is féléves. 7 kiló, 69 centi, 74-80-as ruhákat hord. A hónap két fő harci tette a már leírt oldalra fordulás, és hogy önállóan le tudja venni a zokniját. Ez picit kevés szerintem, de majd januárban!! Viszont ismét mondjuk el, mennyire szépen tűrte a változásokat, pedig abból volt egy pár decemberben. A repülőút az elaléló anyával, egy új ország, egy új évszak, új lakások, két nap a mama nélkül, és a drámai események miatt a tápszert is bevezettük. Jól bírta, és a terhesség miatt vélhetően más ízű anyatejre sem panaszkodott. (Ó, igen, egyszerre terhes vagyok és szoptatok és külföldön élek, egyébként meg ide nekem az oroszlánt.) A hozzátáplálásra nem tudtunk koncentrálni, de az almát már szívesen eszi. És továbbra is vidám, aranyos, az ismerős arcokat nagy mosolygással fogadja, kulturáltan eljátszik egyedül, az érdekes tárgyakra lecsap és a szájába tömi őket.

Én kevésbé vagyok virgonc, a decembert nagyjából ágyban töltöttem, meglepően lassan épülök fel a vérveszteségből. No de majd jövőre! Daninak jól sikerült a Bertinoro - Varsó - Dagstuhl turnéja, humánumból ezúttal nem részletezem, hol miről tartott előadást:-) A rugalmasságot pedig mi is gyakorolni fogjuk, ugyanis a visszaútra szóló repjegyemet dobhatom el, az ügyfélszolgálat szerint csak műtét esetén adják vissza a pénzt. Van ötletetek, hogy lehet mégis kiverni a Malévból a jegy árát?

Szép és boldog 2010-et kívánunk minden olvasónak!

2009. december 21., hétfő

Még lehet fokozni

A hétvégén elvittük Veronikát az általunk nagyra becsült Gézengúz Alapítványhoz, ahol kimondták, amit eddig is sejtettünk. A mozgásfejlődése lemaradt, (ugye még nem forog), mert letapadtak az izmai. Rögtön arra kértek, maradjunk itthon január végéig, hogy tudjuk vinni tornára, masszázsra, babaúszásra. Úgyhogy én a januárt itt töltöm a kicsi lánnyal, Dani visszamegy Tel Avivba. Persze hangsúlyozták, hogy nincs semmi komoly baj, és addigra rendbejön... Az eddigi csapásokat egész jól bírtuk, de most összeomlottunk, magunk alatt tanyázunk. Írjatok valami bíztatót!

2009. december 15., kedd

Nagy rémület, nagy öröm, nagy szomorúság

E bejegyzésben roppant nagy horderejű és végtelenül bizalmas eseményekről lesz szó, a lét kapuján fogunk dörömbölni, mindkét irányban. A leírtakat, ha nem lenne blogom, az Olvasók felének sosem, másik felének jó soká mesélném el. De ha ezen eseményeket elhallgatnám, minden más is hazugsággá válna. Lesz benne vér és dráma, gyász és boldogság, és egy új közlekedési eszközt is kipróbálunk.

December 6-án hajnalban Dani elrepült Zürich-Milánó-Bertinoro-Varsó-Dagstuhl turnéjára, én délben Veronikával indultam Budapest felé. A Tel Aviv-i Ben Gurion reptértől a budai János Kórházig ívelő hétórás utat egyliteres vérveszteséggel csináltam végig. Az egyetemen azt tanultuk, hogy az ember akkor tud tanulni, ha kilép a komfortzónájából, ahol a megszokott dolgok, tárgyak, viselkedési minták veszik körül − ezért viszik a csapatépítő tréningen az embereket az őserdőbe vagy hegymászni. Nos, az út nagyon tanulságos volt, egy percet sem töltöttem a komfortzónámban. Ráadásul nem is sejtettem, mi történt. A repülőn nem mertem szólni az utaskísérőknek, nehogy kényszerleszálljanak velem Bulgária egy remek kórházához. Kihúztam Pestig, ott a leszálláshoz odahívtak nekem egy igazi mentőautót Mikulásra, és az elröpített a János Kórházhoz – hát ilyen közlekedési eszközzel sem utaztunk még. Ahogy betoltak a kórház folyosójára a hordágyon, Veronikával, az időközben felszedett Csíkos Nagyival, babakocsival és száz csomaggal (Huple nem volt nálunk ezúttal:-) a folyosó végén feltűnt a Mikulás, mint egy drogos tripben.

Itt visszatértem a komfortzónámba, és olyan boldogan csekkoltam be a kórházba, mint törzsvendég egy luxusszállóba. Épp az orvosom volt ügyeletben, aki megállapította, hogy terhes vagyok. Nem tudtam. Kértem, hogy mindent tegyünk meg a baba megtartásáért. Itt két napot feküdtem, kaptam gyógyszert, a vérzés elállt, majd az is kiderült, hogy él bennem a picike! NAGYON ÖRÜLÜNK!!! Hogy mi történt: hematóma azaz vérömleny; hogy miért: nem tudták megmondani.

Még ember nem élvezte ennyire a János Kórházat, mint én, de sajnos két nap után kitettek. Pedig remek társaság gyűlt össze a kórteremben, a webgrafikus kismama a fraktálokról adott elő a szobának, én elmeséltem, milyen egy nagy tudós feleségének lenni, de a csúcs a 11(!). csemetéjét váró anyuka, akitől fantasztikus tanácsokat kaptunk a gyerekek nagybani nevelésére. A kórházban egyébként látogatási tilalom volt, igaz, ez a gyakorlatban úgy működött, hogy a kórtermekbe nem mehettek be vendégek, de a folyosón simán találkozhattak a betegekkel.

Emlékezzünk meg Veronikáról, aki fantasztikusan kooperált: a repülőn végig aludt, a mentősökkel mosolyogva kacérkodott, és azt is jól vette, hogy két napig Csíkos Nagyszülőknél lakott. Utána meg itthon feküdtem egy hetet, ami alatt szintén partner volt, szépen eljátszott, sokat aludt. Ma volt kontroll, ahol mindent rendben találtak, már szívhangja is van a kicsinek, én pedig kimozdulhatok végre. A 7. hétben vagyok, azaz még mindig nagyon korai (gy. k. 40 hétig tart egy terhesség), de bizakodunk erősen és örülünk a kicsi babának. Dani pár nap múlva ér haza, eddig szakmailag nagyon sikeres az útja.

A szomorú hír pedig: Dédi meghalt. 95 évesen, egész a legutóbbi időkig remek szellemi és korához képest jó fizikai állapotban. Aztán egy szerencsétlen esés mindent megváltoztatott, rövid szenvedés után szombaton elment. Nagyon fog hiányozni, szerettük őt. Egy igazi mátriárka volt, az utolsó hetekig irányította a háztartást, összetartotta a családot, minden érdekelte. Veronika volt a mindene, nagy örömére még láthatta a halála előtti napon. A blog egy lelkes olvasót veszített: folyamatosan követte, dicsért és bíztatott, s meg volt győződve róla, hogy egyszer könyvben is kiadják. Az új kisbabáról tudott, az örömig még nem jutott el, csak az aggodalomig.

A kép fél éve készült: a 95 éves Dédi és a mínusz egy hónapos Veronika.



Ezek a hírek a Marx családban. Szép Hanukkát, kellemes Karácsonyt mindenkinek!

2009. december 5., szombat

December 6. - január 10.: BUDAPEST!!!

A fenti intervallumban az óhazában leszünk, Veronika és én végig, pár nappal később Dani is csatlakozik. Ki vagyok éhezve barátokra, rokonokra, hazai étkekre... Lehet jelentkezni találkozókra, azokra is számítok, akik nem sok emailt írtak a három hónap alatt. Most mód van csökkenteni az információs asszimetriát:-)

UGYE TALÁLKOZUNK?

2009. december 4., péntek

Az első három hónapunk – összefoglaló


Három hónap eltelt a Tel Aviv-i évünkből, aminek most egy hosszabb budapesti tartózkodás ad érezhető cezúrát. Jó alkalom ez egy (rész)összegzésre.

Mi történt az első havi beszámoló óta? Miután életünk kereteit kialakítottuk, beindultak a hétköznapok, és ez már nem volt annyira izgalmas. Dani már fizetést is kap, de hogy ne tespedjen, diákigazolványt és végleges emailcímet még nem sikerült kicsikarnia az egyetemből a röpke három hó alatt. Legizgalmasabbnak az utazásaink bizonyultak: megnéztük Haifát, Ceasareát, Jaffát. Dani német útja alatt Csíkos Nagyi jött ide váltásnak, vele Akkóba ugrottunk el. Galileai kirándulásunk egyértelmű csúcspont volt, a zsidó és keresztény emlékek mellett a kibucokkal is megismerkedtünk. Azért voltak rossz pillanatok is: ellopták a biciklinket, én meg lebetegedtem. Veronika megtanulta az ujját szopni, háton fekve a lábával meglökni a felfüggesztett tárgyakat, a játékait a szájába gyömöszölni és oldalra fordulni.

Milyen a hangulatunk? Dani prófétának bizonyult a lehetséges problémákat illetően (jó, nem volt varázslat): mennyire tud ő együttműködéseket kialakítani az egyetemen, és én mennyire leszek magányos. Mindketten elégséges osztályzatot adunk magunknak. Neki még mindig csak kezdegetnek beindulgatni a dolgai a munkahelyén. Nekem meg nagyon hiányoznak a barátok, van ugyan néhány ismerősünk, de a kapcsolati háló sűrűsége nem összemérhető az otthonival. De ezen kár csodálkozni, a külföldi lét velejárója. Muszáj Pöttyös Nagyapa nagy mondását idéznem: Tel Avivban sincs kolbászból a kerítés. Viszont süt a nap, és még november végén is fürödtem a tengerben, ezt tegyük bele a mérleg másik serpenyőjébe. Szóval, eddig nem bántuk meg, hogy idejöttünk – nagy lehetőség egy izgalmas országban.

Még egy vallomással tartozom az Olvasóknak: nem kezdtem el héberül tanulni. De mindenkinek köszönöm a szavazást! Egyelőre az ellenérvek kerültek túlsúlyba, hosszabb távon még módosulhat az elhatározásom, aszerint, mennyi időt töltünk itt végül.

Merthogy közben már a jövőt kell tervezni: most lehet pályázni a 2010/11-es tanévre. Dani a lelkemre kötötte, hogy ne blogoljam ki a konkrét terveket (főleg, mert még ő sem tudja, mit akar:-), de annyit elárulhatok, hogy ezután is a New York-Tel Aviv tengelyen szándékszunk mozogni.

2009. december 3., csütörtök

Ünneplés Jaffában



Ma van a megismerkedésünk évfordulója, a negyedik. Ünneplésül megnéztük Jaffát, ahol még nem is voltunk szégyenszemre. Jaffa egy négyezer éves városka a százéves Tel Aviv közepén, egy magaslaton, falatnyi szép régi óvárossal, sikátorokkal, nagyon szépen rendbehozva. Itt a szokásos római-keresztes-arab-török lecke mellé egyiptomi emlékeket is feltártak. Ja, és itt is galériák laknak a 18. századi házakban, egész vállalható képeket árultak, nem egy esetben maga a galériás a művész, aki rajzol/fest/karikaturizál a kuncsaftokra várva. Jaffa felől Tel Avivra is nagyon jó a kilátás. Dani képe:



Aztán lecsorogtunk az apró kikötőbe, megebédeltünk egy közepes vendéglőben, és hazasétáltunk a tengerparton, ez jó másfél órás bandukolást jelentett, Veronika édes teher volt a kendőben. Odafele a buszúton egy idős néni szegődött rajongójául, megmutatta nekünk a dédunokája fotóját, és elénekelte lányunknak az "Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék" kezdetű nótát, mást már nem tudott magyarul.

Veronika is érezte, hogy nagy nap a mai, mert reggel életében először a hátáról oldalra fordult. Azóta ezt stabilan gyakorolgatja.

2009. december 2., szerda

Az Eretz Israel múzeum két csecsemővel


A 11 hónapos Ádámka ismét összeszövetkezett Veronikával, és elcipelték anyáikat az Eretz Israel múzeumba. Aki az eddigiek alapján úgy gondolja, csecsemővel flottul megy a kultúrprogram, annak íme a találkozás első két órája.

12:00 Pontosan érkezem, büszkén, de uzsonnát csomagolni már nem volt időm, így lerogyok a kávézóba egy sajttorta mellé.
12:10 Megjön Ádámka és a mamája.
12:20 Végzek a tortával, fizetnék.
12:30 Sikerül.
12:40 Megnézzük a múzeum kertjében a bizánci mozaikokat.
12:45 Ádámka megéhezett, leülünk egy padra.
13:00 Veronika is megéhezett, most ő szopik.
13:10 Ádámkát tisztába kell tenni. Veronika sír, elálmosodott.
13:30 Megnézünk két kiállítási termet.
13:35 Ádámka hány.
13:40 A mamák vécére mennek. Veronika felébred.
13:50 Ádámkáék ijedten hazamennek.

Ezután már csak kettesben azért megnéztük, ami emberileg lehetséges volt. Az Eretz Israel ugyanis mintegy egy hétre elegendő látnivalót ad, hatalmas dzsungeles parkban több épülete van. Egy épület mondjuk „Az üvegművészet története az őskortól napjainkig”, hetven vitrinnel, mindegyiknél egészoldalas magyarázat, igazi égetőkemencékkel stb. Ugyanez a rézművesség, fazekasság, pénzverés, borászat, vaskohászat, posta és bélyegkiadás témáiban, stb, emellé van vagy hat időszaki kiállítás, a kertben bizánci mozaikok, antik ásatások, ókori borprések, középkori vízimalmok szórakoztatják a látogatót, egy planetárium mellett, ja és a Rotschildoknak is szenteltek egy kétemeletes épületet, ide már be se mertem nézni.

Ami legjobban tetszett:
1. Az állandó kiállításról egy izraeli otthon rekonstrukciója i. e. 3000-ből, korabeli edényekkel, tárgyakkal (lásd a fenti képen)
2. Az időszakiak közül a Hejaz vasút építéséről szóló tárlat. Ez a vasútvonal Damaszkusztól ment Mekkáig, s a török birodalomban építették a 20. század elején. A célja az volt, hogy megkönnyítse a moszlim zarándokok útját. Ma az Amman-Damaszkusz szakaszt használják.



Ezúttal idegen fotókkal ékeskedem, bár a második nem is szerepelt a kiállításon.

2009. december 1., kedd

Veronika hét hónapos

Azaz, most lenne öt hónapos, és kerek fél éve, hogy lányom, ifjúkori lázadását követően hazaköltözött a szülői házba!
Forradalmi változás nem történt a fejlődésében. A fenyegetésekkel ellentétben nem bújt ki a foga, és a hátáról sem fordult hasra. Viszont egyre ügyesebben nyúl tárgyakért, két kézzel megragadja és a szájába tömi őket. A külvilág nagyon érdekes lett hirtelen: minden apróság leköti, minden mozgás, sőt beszéd eltereli a figyelmét, még az evést is abbahagyja. Eddig szoptatás közben tudtam olvasni a „pad alatt”, most odafordul a könyvhöz, laptophoz. És ha a világ ennyire izgalmas, kinek van ideje aludni? Hirtelen lecsökkent a szundimennyiség, éjjel 9-10 órát alszik, nappal 3-at, de azt sokszor 4 háromnegyed órás részletben. Nagyon résen kell tehát lenni, ha az alvásidejében valamit csinálni akarok.
Talán a beszédben tart legelőbbre: rengetegféle hangot tud kiadni, többszótagos gügyögéseket is, „válaszolgat” nekünk. Tanítgatjuk neki a nevét, az egyszerűség kedvéért a Vevével próbálkozunk (a névadó kétéves budapesti szomszédunk, Pepe volt). Új szokása, hogy ha fáradt, éhes, vagy unatkozik, fejhangon sikítozik. NAGYON idegesítő.
Elkezdtük a hozzátáplálást is, nem jószívvel, de már nem volt elég az anyatej, de azért 90 százalékban még azt kapja. A felnőtt ételek felnőttes fogyasztás nem érdekli még, azt eszi meg, ami cumisüvegből összetéveszthető az anyatejjel. Azért próbálkozunk, a képen a sárgarépával.