2010. február 28., vasárnap

Egy kis matek

Addig is, amíg visszajövünk Haszidiából, közkívánatra a Kovácsnés számtanpélda:
A Kovács házaspár vendégséget rendez, négy másik párt hívnak meg. Érkezéskor mindenki kezet fog azzal, akivel most találkozott először. Később Kovács megkérdezi a vendégeket, ki hány emberrel fogott kezet. Mindenki különböző számot mond. Hány emberrel fogott kezet Kovácsné? (És Kovácsné nem ortodox, mert ott a nők nem fognak kezet:-).

2010. február 25., csütörtök

Csíkos Nagyi elutazott + A rejtély megoldása


Gyorsan elrepült a látogatás egy hete, a felét az utazgatás tette ki. Aztán még elmentünk Jaffába, ahol három legyet ütöttünk egy csapásra (merthogy késő délután érkeztünk): nappal, alkonyatkor és sötétben is megcsodáltuk a városkát, és mindegyik jól állt neki. Ismét megnéztük az egyiptomi-római-keresztes-moszlim romokat, az óváros sikátorait, és a zodiákus hídról kívántunk valamit, megérintve a csillagjegyünket. Az első képen Tel Aviv látképe előtt pózolunk.



Jaffa este

A kikötőbe is elballagtunk, itt kétszer is étteremben ettünk. A Nimrod Caféban (eddig a kikötő favoritja, tűrhető árak, jó étkek) én gomba falafelt választottam, ami szuper volt. A falafelről majd szintén mesélek az izraeli gasztronómiáról tervezett dolgozatomban. Itt a csicseriborsó helyett az olajban sült gombócok gombából és aszalt paradicsomból készültek, remek ötlet!
Kevésbé sikerült a Gilly’s-nél tett látogatás, pedig itt kettőnk születésnapját ünnepeltük. A Csíkos Nagyi rendelte borjúbécsi olyan égett volt, hogy még a lebzselő macskák is meghagyták. Igaz, ezt látva a személyzet is magába szállt, és nem számolták fel az árát. A kép még a bécsiszelet előtt készült.


Most két napig egyedül leszek a babával, aztán megjön Dani Németországból, és elvonulunk Purimra haszid barátainkhoz. Kimerültem az elmúlt napokban, pláne, hogy a kissé náthás Veronika ma éjjel rekordot döntött: tízszer keltett fel.

És fény derült a szétbombázott Holt-tengeri épületek eredetére: itt egy palesztin kálium-kitermelő gyár működött, amit az izraeli csapatok elpusztítottak 1967-ben.

2010. február 23., kedd

Harmadik nap: barlangok

Csíkos Nagyinak az volt a véleménye, hogy gyerekkel is lehet utazni, de még jobb otthon maradni vele, így egyedül vágtam neki a harmadik napnak. Meg se tudom mondani, mikor voltam utoljára egyedül. Az eredeti Haifa helyett a barlangokat választottam úticélnak, ahova nyílván nem lehet babakocsival bemenni, de a kendőben hátamra kötött Veronikával sem szívesen forgolódnék a cseppkövek között. Megjegyzem, én félek a barlangokban, de belegondolva az elmúlt másfél évben annyi minden megtörtént velem, amitől félek, úgyhogy usgyi.

Soreq cseppkőbarlangjában kezdtem, nagyon kellemes út vezetett a júdeai dombokon át, már virágoztak a fák a harmincfokos izraeli télben. A barlangban télen-nyáron 22 fok van, így az se nyújtott enyhet a hőségben. Részt vettem egy héber nyelvű vezetésen, de a cseppkövek így is nagyon szépek voltak, láttam makarónimezőt meg elefántfület, korallokat és cseppkőfalat. Fotózni nem engedtek, de íme egy orzott kép.


Egyébként 150 lépcső vezetett le a barlangig, viszont a belseje részben akadálymentesített volt. A babakocsikat ugyan kitiltották, de láttam egy haszid apukát kenguruban babával. A gyerekes szülők egyszerűen nem ismernek lehetetlent!

Innen Beit Guvrin/Tel Maresha régészeti lelőhelyére siettem, ahol totális, hétköznapi kihaltság fogadott. Maresha település az Ószövetségben is szerepel, aztán az i.e. 2. században elpusztították, és a közelben épült helyette Beit Guvrin, ami a keresztes korszakig fennállt. Szép, dombos területen lazán elszórva találhatók a romok, aki akarja, egy kellemes napot eltúrázgathat köztük, de autóval is bejárható − én csak a büfé hiányát fájlaltam.
Beit Guvrin barlangjaival kezdtem. A harang alakú mélyedéseket a puha mészkövet bányászva vájták ki a sziklából a 8-11. században, felülről egy kis nyílással kezdve. Kulturált tanösvény vezetett köztük. Megtudtam, hogy a vidék egyik fő növénye a karob, amit újabban hipervega helyeken kakaópótlónak használnak, én még szentjánoskenyérnek ismertem. El is rágcsáltam egyet, tényleg édes. Ja, a tanösvény akadálymentesített volt.



Átcsorogtam Tel Mareshába, megcsodáltam egy hellenisztikus kori barlangsírt, vicces rekonstruált állatfreskókkal.


Aztán fantasztikus komplexumok következtek: a puha mészkőbe vájt hihetetlen tárolórendszerek, az időszámítást megelőző századokból. Pincék, olajprések, fürdők, vízgyűjtők, rituális galambtenyésztő hely, mind a föld alatt, a felül vágott réseken kapva csekély fényt. A régészek összekötötték a különálló pincéket, így egész sokat lehetett bolyongani némelyik hideglelős labirintusban. Közöttük kellemes séta vezetett, virágillat, rétek, darázszümmögés és fegyverropogás, lezuhanni készülő szürke égbolt alatt. Sajnos ekkor kitört a záróra, pedig lett volna még zsidó temető, bizánci templom, római amfiteátrum és keresztes várrom a parkban, szóval csak a szokásos:-) Egyébként a pincebarlangok szűk nyílásain, alacsony folyosóin, nyaktörő lépcsőin nehéz lett volna még kendőben is vinni a babát. Szóval a mai nap 2:1 az elszánt gyerekesek javára.

Antik olajprés (hellenisztikus kor)

Összefoglaló: nagyon klassz volt ez a három nap, három felállásban! Rettentően kifáradtam, de rengeteg erőt is adott. Már bejelentettem Daninak, hogy március végén megint elutazunk!

2010. február 22., hétfő

Második nap: Mini Izrael, Abu Gosh és a Holt-tenger

Dani éjjel elrepült Zürich és a gráfok felé, másnap pedig Csíkos Nagyival és Veronikával egy lightosabb napnak vágtunk neki, már ami a kultúrtörténeti mélységet illeti. Azért estére elfáradtunk rendesen, főleg, hogy az ifjú művésznő mostanában éjjelenként két fellépést is adott. Említettem már, hogy gyerekkel is lehet utazni?
Mai látnivalóink az eddigiektől eltérően nem szerepelnek egy egyhetes szentföldi buszos túra programjában. Mivel Csíkos Nagyi nem élt-halt a belföldi turizmusért, Mini Izraelben kezdtünk, legalább kicsiben lássa a nevezetességeket.

Cvát makettje. Keresd meg a kakukktojást!

Jeruzsálem városfalai, krokodillal

Ezek a miniparkok általában kicsit gagyik, ez sem volt kivétel. Ráadásul a hely mikroklímája valamiért húsz fokkal melegebb volt, mint a környező vidéké, így a tűző napon szédelegve bandukoltunk a 300 legómakett között, más családok nyűgös gyerekeivel együtt. Sajnos a hatást hangeffektekkel fokozták a tervezők: a minimecsetből müezzin óbégatott, a kibucból kotkodácsolás szűrődött ki, Cvátból pedig a „Hegedűs a háztetőn” dallamai, s elvegyültek egy permanens háttérzajban. Viszont a belépőből nagy kedvezményt kaptam, mint újságíró. Arra jó volt a bemutató, hogy elszégyelljem magam: mennyi mindent nem láttam még az országból. Több izraeli gyár makettjét is láttuk, gördülő futószalagokkal, belső vasúttal, de ezeknek a leírása nem szerepelt az angol nyelvű kalauzunkban, feltételezem, nemzetbiztonsági okokból.
Innen áthajtottunk a közelben levő Latrun kolostorhoz, ami egy szép, 19. századi épület, de ennél jobban nem tudtunk elmélyedni benne, mert több száz autó parkolt előtte, és már a parkolóban lacikonyha, perec, zsákbanfutás-lepényevés zajlott. Elmenekültünk.

Következő megállónk Abu Gosh volt. Az arab falu az ország humusz-fővárosa, a humuszról majd egyszer megemlékezem egy önálló bejegyzésben, elég annyi: szerintem akármilyen jól csinálják, azért, mondjuk a csemege uborkához hasonlóan, egy bizonyos nívó fölé nem tud menni. A szűk utcákon szorgosan igyekeztek behívni minket az arab férfiak a vendéglőkbe. Az útikönyv szerint a falu szép épületeiről és a zsidók és arabok szokatlanul békés viszonyáról nevezetes – egyiket sem tapasztaltuk (igaz, csak arabokkal találkoztunk rövid ottlétünk alatt). Egyébként Abu Gosh keskeny és meredek utcáin sem lehetett parkolni, mert a szombati kihalás elől több száz jeruzsálemi keresett itt menedéket a csicseriborsópüré társaságában. Végül egy sikátorban sikerült megállni, távozásnál újabb karcolásokat ejtve a bérautón (ez sem szúrt szemet). Egy keresztes kolostorba igyekeztünk, ez tényleg nagyon szép volt, a templomban meglepően jó állapotú, eredeti (restaurált) freskókkal. Csak a figurák arca mosódott el, a török uralom alatt (emberábrázolás tilos, mint említettem vala). A templomban csodás énekszót hallottunk: a kriptában egy zarándokcsoport énekelt és gitározott. Ez a spontán koncert volt a nap fénypontja. Aztán Abu Gosht is elhagytuk.


Román kori boltívek, porszívózó apácával

12. századi freskók

Mivel meglepően hamar végeztünk a mai programmal, még a fakultatívnak hagyott Holt-tengerhez is elszaladtunk. Ez azért volt jó, mert a hosszabb úton oda- és visszafele Veronika elaludt a kocsiban. Oké, a korábbiakban is partner volt, csak nem aludt.
Átautóztunk Jeruzsálemen, majd alig fél óra alatt 1200 métert ereszkedtünk, egész mínusz 400 méterig. A tengerszint alatt eltűnt a növényzet, kovától vörös kopár dombok közt lejtett a meredek szerpentin, és felcicomázott tevék jelentek meg a benzinkutak előtt, turistákra várva. A föld legmélyebben fekvő területére érkeztünk, amelyet a legkopárabb táj vesz körül. Ezt még az infrastruktúra is fokozta. A parthoz vezető utolsó szakaszon kátyús, szétbombázott úton kerülgettem a gödröket, köröskörül kibelezett, ablaktalan épületek omladoztak. Ezt a területet 1967-ben foglalták el az izraeliek, talán szétlőtték a jordán kempingeket? Vagy mert a tó vízszintje folyamatosan csökken, túl távol kerültek a parttól? Láttunk a víztől távol levő, levegőben lógó csúszdarendszert is, de a kedvencem ez a kis gyöngyszem:



Igaz, ezt már a Kalya strandon lőttem. Ez is lepukkant volt, viszont pénzbe került. A koreai turisták tömege közt leballagtunk a kopár partra, mínusz 422 méterre. A Holt-tenger persze egy tó, sótartalma 33 százalékos, semmilyen élet nincs benne, és a nagy sűrűség miatt úszni sem lehet. A víz nem volt hideg, a strandolók az itt szokásos két dolgot csinálták: 1. befeküdtek a tóba, ami kezüket-lábukat kivetette 2. bekenték magukat a gyógyhatású fekete iszappal. Csíkos Nagyit beküldtem a vízbe, de egyikre sem volt hajlandó. Aztán hazadöcögtünk a szerpentineken.

2010. február 21., vasárnap

Első nap: Jeruzsálem óvárosa

Nézzétek meg a fotót. Mi hiányzik róla?

Ha hiszitek, ha nem, Veronika születése óta mindössze egyszer mozdultunk ki kettesben Danival. Most itt volt az alkalom, Csíkos Nagyi elvállalta a gyerekvigyázást. A nulladik este bemelegítésnek kinéztem egy klassz hiánypótló palesztin filmdrámát a város művészmozijában. Sajnos csak kívülről csodáltuk meg, mert kiderült, angol felirat nélkül adják a filmet. B tervnek egy jó kis olasz vendéglőbe mentünk, a Bauhaus stílusú Rotschild sugárúton. Pont erre vágytam: sötét faburkolatok, kicsi, kedélyes hely, Chianti, jó konyha.

Másnap Jeruzsálemre esett a választás. Igyekeztem olyan célpontot keresni, ami 1. nagyon veszélyes 2. sok a lépcső 3. tömegközlekedéssel nem megoldható, az Óváros főleg az 2. pontban erős, de néha az 1.-ben is villant valamit. Igazi politikailag korrekt nap volt, minden rassz és felekezet képviselte magát, a szokásos keresztény-zsidó-muszlim trió mellett örményekkel, koptokkal, etiópokkal és osztrákokkal is találkoztunk.

Az örmény negyedben kezdtük a bolyongást, ez az Óváros negyedik része a kézenfekvő három vallás mellett. Mivel Örményország vette fel elsőként államvallásnak a kereszténységet, különben is sokat szenvedtek, ennyit megérdemelnek. Ez a legelzártabb negyed, lakói a falak mögött a saját életüket élik az útikönyv szerint, s valóban. Mindössze a Szent Jakab templom udvaráig jutottunk, a többi örmény nevezetesség zárva volt. Azért a papi szeminárium kerítésén belestem, és ezeket a szép kacskarokat láttam:


Az utcák üresek voltak, és sterilen tiszták, boltok nélkül. Aztán lecsorogtunk a zsidó negyedbe, itt pajeszos-kalapos férfiak igyekeztek, hogy a Szombat beálltára hazaérjenek, nagymennyiségű ikerbabakocsit toltak a parókás anyák. (HF. Miért látunk ennyi ikert Izraelben?) Végigmentünk a föld alatti, római kori utcán (a boltok főleg judaika giccsre szakosodtak), aztán a muszlim negyedbe értünk. Itt már minden utca bazárként működött, és én elbuktam, vettem egy szandált jelentős alkuval. A keskeny utcán az Al-Aksza mecsetből több ezer igazhívő hömpölygött haza (mert nekik meg a péntek a szent napjuk).


A Via Dolorosára kanyarodtunk, hogy végigjárjuk a keresztút stációit. (Közben minden lépcsőnél hejehujáztunk.) Ez is a muszlim negyedből indult. A keresztút "hivatalos" állomásain kívül is elég nagy boom van szent helyekből és templomokból- Jézus börtönét például két helyen is megtekintettük. Az ötödik stációnál már zúgott a fejünk a keresztény zarándokok és arab árusok tömegétől, a levegőt betöltötte az ordítozás, imádkozás, idegenvezetés, alkudozás hangja, saslik, fűszerek és a bomló szemét szaga. (Hol van már a steril örmény negyed?) A bazár előtt a földre kuporodva öreg nénik még petrezselymet is árultak, és eltakarták az arcukat, ha fotózni akartam. (Mert az iszlámban tilos az emberábrázolás. HF: Akkor nekik nincs is családi fotóalbumuk?).
Az Osztrák-Magyar Vendégház kínálkozott menedékül, a hazatérés élményét nyújtva. Hihetetlen volt az utca őrülete után belépni a kávézóba, ahol bécsi klasszikus zene szólt, és Ferenc József képe lógott a falon. Ugyanaz a város, de mégsem ugyanaz az ország:-)) Igaz, főleg illúziót árultak − a nem túl jó Sacher-torta és a kávé együtt kétezer forintot kóstált, de a hangulatért megérte.


Aztán a keresztút nyomán átértünk a keresztény negyedbe. A kilencedik stáció egy kopt kolostor előtt állt, ami a Szent Sír-bazilika tetején épült. Az óváros építészete legalább négydimenziós: hogy a szűk falak közt elférjenek, minden ház tetején áll egy másik.


Jeruzsálem háztetői. Megtaláljátok a játszóteret?

Mint egy Escher-kép: a lépcső egyik oldalán valaki lejön, a másikon fel. És persze folyamatosan árulnak, alkudoznak, imádkoznak… A kolostorból mi is egy lépcsőn lesiklottunk a bazilikába. Itt végleg elvesztettük a fonalat: megannyi felekezet saját kápolnát tart fenn a székesegyházban, katolikusok, ortodoxok, szírek, etiópok, örmények, sőt kisebb épületek állnak a templomon belül, pincék és padlások, turisták és zarándokok tömegei vonulnak, és mindenféle vallású és bőrszínű szerzetesek, apácák imádkoznak, fehérek, feketék, tarkák… A templomtól három méterre egy mecset áll, a müezzin kiabálása túlharsogja a harangokat.

Kopt atya a bazárban

Az örmény Szent Heléna-kápolna

Szerzetesek állnak sorban egy imára a Keresztrefeszítés oltáránál (14. stáció. HF: Melyik rendhez tartozik ez az érdekes sapkájú apáca?)

Itt megteltünk, és eltámolyogtunk az autóig. Különben is már péntek délután négy óra volt, és, mint aznap megtudtuk, Sabbatkor a parkolóházak is bezárnak.
Az Olajfák hegyén zártuk a délutánt, közben az Óváros felett már nyugodott a Nap. Még bejutottunk a Getsemáné-kertbe, ahol Jézust elfogták. Itt igazi, olivológusok által validált kétezer éves olajfák álltak, tehát láthatták a bibliai eseményeket. Itt készült a legelső kép is. Mellettük egy modern templom áll. Mária sírja viszont az 5. századból való, legalábbis a kripta, a templomot magát többször lerombolták és újjáépítették, utoljára a 14. században.

Mária sírja

Fajsúlyos nap volt! Nem kellett babakocsit egyensúlyozni a sikátorokban, sem termoszból tápszert keverni, vagy ortodoxok morcos tekintete előtt szoptatni. Veronika hiánya mégis abban tűnt fel leginkább, hogy sok látnivalót meg tudtunk nézni aznap. Hazavezettem, majd a házunk előtti parkolónál meghúztam egy alattomosan a bozótban lapuló kerti csapot. Szerencsére a kölcsönző nem tette szóvá.

Folyt. köv.: Mini Izrael, egy arab falu és a Holt-tenger

2010. február 18., csütörtök

Utazuuunk!

Csíkos Nagyi ismét a fedélzeten! Dani eközben Németországba utazik (favastagság gráfokban és szeparációs problémák), de véletlenül van köztük másfél nap átfedés. Béreltem egy autót 3 napra, és holnap Danival kettesben utazunk, Veronika nélkül (hihetetlen, ilyet is lehet...), utána meg Csíkos Nagyival és Veronikával. Szurkoljatok, hogy senki se legyen beteg(ebb, mint most)!

Három napra eltűnök, de utána annál több bejegyzéssel térek vissza.

2010. február 16., kedd

Hóközi bejegyzés Veronikáról

Annyi minden történik most a lánnyal, hogy nem bírom ki hó végéig.

Elkezdett húst enni, és ízlik neki.

Kiderült, hogy egész szépen tud kanállal enni, ha épp mindkettőnknek van türelme, és valami olyat kap, amit szeret. (A kevésbé kedvenc kajákat is megissza cumiból, tápszerrel hígítva − a brokkoli még így se csúszott át.:-)

Önszántából elválasztotta magát, noha még van pár csepp tejem. Egyszerűbb neki a tejjel-mézzel folyó cumisüveg. Tudom, hogy ebben a korban már nem létfontosságú az anyatej, mégis szomorú vagyok: nálunk ezek az elválások (születés, első külön töltött éjszaka, hozzátáplálás) mindig hamarabb esnek, mint ahogy szeretném:-(.

Cserébe többet visszük hordozókendőben, nagy méretei miatt immár háton is. Élvezi. (És nem ejtettük le!)


Kibújt a második foga is.

Sőt, lehet, hogy újabbak érkeznek, mert megint folyik az orra, ahogy az első fogacska előtt, és a 25 fokban nem tudok megfázásra gyanakodni. (Biztos Daninak is jön a foga:-)

Kicsit nyugtalan is mostanában: több éjszaka sírva keltett minket, szerencsére ilyenkor egy pótvacsora után visszafekszik.

Nappal viszont továbbra is sokat alszik (a fogzás/melegfront/babaúszás miatt fáradt?): ha hagyjuk, egy nap négyszer ledől aludni. Ez teret hagy a szülői önmegvalósításnak (főzés, munka, blogolás), de sétálni-tornázni nehezen szabadulunk el: ha felébredt, azonnal el kell indulni, különben jön a fej padlóra ejtése (az álmosság jele).

Tegnap már én vittem babaúszásra, és megállapítottam: a többi gyerek a csoportban ugyanolyan magas, mint ő, de mind sokkal kövérebbek, idősebbek és ügyesebbek. Vevének még nem mennek a bonyolult gyakorlatok, de végig lelkesen figyeli a többi kisgyereket. Akkor sem sír, ha a víz alá merítem!

Általában is, ha meglát egy embert, elkezd mosolyogni, függetlenül attól, az illető ránéz-e. Ma egy rigóra is.


És igen, a szép időben elővettem az édi-bédi kislányrucikat. (Szerintem sem praktikus egy még ülni sem tudó gyereknek, de kaptuk, és legalább egyszer rá akartam adni.)

2010. február 13., szombat

Hangos riport


Eddig szöveggel és képekkel próbáltam ábrázolni életünket. Most jöjjenek a hangok!

1. Mellettünk áll egy iskola, ahol minden ki- és becsengetést zenés szignál vezet fel jó hangosan, hogy az udvaron is hallják a kölykök: a Happy birthday illetve az Amúri partizánok dallama. Pénteken is van tanítás. (Itt péntek-szombat a hétvége).
2. Minden pénteken délután a házunk előtt gyülekeznek a cserkészek jó háromnegyed órát, amíg mind ide nem ér, a többiek zajonganak, szaladgálnak, kiabálnak. Tegnap direkt elmentünk itthonról, ezalatt éretlen fügéket dobáltak be az ablakunkon.
3. Ma viszont evezősverseny van a Yarkon folyón, hurrá! A park házunk előtti részén vagy nyolc gyerekcsoport gyülekezik – mind más színű egyenruhában, sátorral, kajával, zászlókkal felszerelkezve, és sajnos síppal-dobbal, nádi hegedűvel. Minden csapat a saját rigmusait skandálja, hozzá dobol, sípol, trombitál, énekel egész délelőtt, egymástól (és a házunktól) pár méterre. Videó az eseményről:

video

2010. február 12., péntek

Yad Vashemben jártunk


Végre egy izraeli látnivalóról tudósíthatok! Nem vidám program, de kötelező, és végül megálltuk sírás nélkül… de nem volt könnyű. Kíváncsi voltam, hogy lehet megoldani, hogy egy hatalmas komplexum csak a holokausztról szóljon, de nagyon profi az egész kiállítás. A Yad Vashem egy szép erdős dombon fekszik Jeruzsálemben. Először körbesétáltuk a szabadtéri emlékműveket, amelyek a téma minden aspektusát feldolgozták: kiirtott gyermekek, koncentrációs táborok, felkelők, megmentők, partizánok… Nekem legjobban a Közösségek völgye tetszett. Mély árokban sziklából épített termek és folyosók, egy-egy falon a sok száz település neve, ahol a világháború előtt zsidó közösségek léteztek. Először nem tűnik nagynak, de aztán az ember bolyongani kezd az újabb és újabb sziklatermek között, és felfogja a pusztulás mértékét. Negatív épület, megrendítő labirintus, ami egyúttal természeti képződménynek is tűnik, akárcsak egy barlang.



A Közösségek völgye

Az emlékművek zöme nagyon masszív és brutális, mindenféle cikornya nélkül: eldolgozatlan betontömbökből, szikladarabokból, kőfalakból összerótt kolosszusok. Egyébként remek, tavaszias idő volt, az akadálymentesített ösvényeken rengeteg fa (az áldozatok emlékére ültették őket) között sétálgattunk.
Megnéztünk egy időszakos anyagot a koncentrációs táborok építészetéről, végül felváltva végigszaladtunk a Holokauszt Történeti Múzeumán (ide gyereket nem lehetett bevinni). Óriási kiállítás a náci hatalomátvételtől Izrael kikiáltásáig, fotók, plakátok, tárgyak, filmek, hangzóanyagok, túlélők vallomásai videón… több napra elegendő, nyomasztó gyűjtemény. Egy holokauszt múzeumnak nyilván a borzalom az alaphangja, de emellett nagyon kulturáltan rendezett az egész park, sok információt ad, elgondolkodtat, továbbolvasásra ösztökél. (Nagyon profi a Yad Vashem honlapja is, ha valaki online szeretne elmélyedni a témában.) El is kezdtem újraolvasni a Sorstalanságot.

A napnak külön izgalmat adott, hogy ez volt az első utazásunk az immár öntudatra ébredt Veronikával – mózes helyett sportkocsi, instant anyatej helyett bonyolult kaják, egy szépen alvó csecsemő helyett egy éber, mindenre kíváncsi kisded… Végül minden simán ment, az etetést termoszban vitt vízzel és tápszerrel oldottuk meg, amit már a távolsági buszon is ki tudok keverni. Veronika sokat evett és keveset aludt a túrán, a látnivalók lekötötték, és hiszti nélkül megúsztuk. Van élet féléves kor felett!!!

(A legelső képen a marhavagon a semmi fölött lógva a Deportáltak Emlékműve)

A partizánok fája


Az emlékezés csarnoka (a padlón a koncentrációs táborok neve)

A meggyilkolt gyerekek emlékművének bejárata


Levezetésnek: a természet Yad Vashemben

2010. február 8., hétfő

Babaúszás, jobbról balra

Megkezdtük a Tel Aviv-i babaúszás tanfolyamot Gézengúzék javaslatára. Lányunk már gyakorlott úszóként vágott bele, még a víz alatt egy karikán is átsiklott. Annyi volt csak szokatlan, hogy a medence partján kellett öltöztetni a gyereket és a felnőttek öltözőjét is kispórolták.

A képen a "Medúza tutaja" című életkép. Ki fedezi fel Veronikát?



Utána beültünk lumpolni egy szusizóba, ahol mögöttünk egy arab társaság ült: öt fejkendős nő, egy férfi, egy csecsemő. Nem említeném meg, ha korábban láttunk volna ilyet vendéglőben.

2010. február 6., szombat

Tel Aviv télen



Az év leghidegebb napjai dúlnak épp Tel Avivban, de azért annyira ne sajnáljatok… Tempósan kezdtünk bele a második félidőbe: rögtön tartottunk egy borozást lakásunkban helyi korunkbeli és magyar ajkú barátainknak (n=3). Újra aktivizáltuk magunkat a kanapészörfös mozgalomban (aki nem tudja, mi az, egy ismeretterjesztő cikk itt). Elmentünk egy helyi sörözésre, amit történetesen egy itt időző magyar fiú szervezett, akit ráadásul ismertem korábbról. Este 9-kor már úgy éreztük, hogy a helyünk biztosítva van a Rossz Szülők Múzeumában, így akkor Dani hazaindult Veronikával, én maradtam. (A vendéglő nagytermében még négy csecsemőt fedeztünk fel.) A szervező fiú nálunk is lakott egy napig, és jókat mesélt úti kalandjairól. Hat éve a világ körül utazgat, hozzánk a Kaukázus és Afrika közt ugrott be autóstoppal, hol a pakisztáni hegyekben túrázik, hol vadállatok közt alszik a szavannán. Ez jót tett, mert épp kezdtük túl vadnak és kaotikusnak érezni az életünket, de most ráébredtünk, hogy a Közel-Kelet−János Kórház ingajárat dacára igazi uncsi kispolgárok vagyunk. Vendégünk főzött nekünk egy currys karfiolt (és itthagyott egy fej káposztát - help! mit csináljak belőle??), a gépünkre pedig letöltött több gigabájt előadást a buddhizmusról. Kupálódunk.

Aztán elállt az eső, kisütött a nap, és ismét melegebb van kint, mint a lakásban. Igyekszünk minden teendőnket kiszervezni a Hayarkon Parkba, egy matracra, ahol napozás közben olvasunk, tornázunk, játszunk, kúszunk, cikket írunk, kinek mi a dolga. Képek az izraeli téli sportokról.


2010. február 2., kedd

Az első fog


Kilenchónapos nagylányunk bombáz a meglepetésekkel! Ma észrevettem, hogy kibújt az első foga. Négy hónapja már volt egy nyálazós korszak, akkor beharangoztam, hogy jön a foga, de aztán annyira nem történt semmi, hogy elaludt az éberségünk. Még egy kis dalt is írtam Veronikának "Mikor jön már ez a fog?" kezdettel. Az elmúlt napokban semmi extrát nem produkált, nem sírt, nem tömködött folyamatosan tárgyakat a szájába, a kisebb kilengéseket (több alvás, nagyobb étvágy) a környezetváltozás, repülés, hirtelen mozgásfejlődés számlájára írtam. Talán az otthoni orrdugulás volt a tünet? Majd legközelebb figyelünk, van még 19 alkalmunk tesztelni a hipotézist. (A képen nem látszik az új fog, de majd...)

2010. február 1., hétfő

Repülőút egy öntudatra ébredt csecsemővel

Üdv mindenkinek, immár Tel Avivból és Danival együtt!
Veronika hatalmasat változott a Budapesten töltött két hónap alatt, ez a repülésnél látható volt. Alig akart aludni, olyan érdekesnek bizonyultak az útitársak, a biztonsági öv kapcsai, a műanyag teáspohár, úgyhogy egy nagyon fáradt gyerekkel érkeztem meg. Aki a Tel Aviv-i lakásban sem akart lefeküdni, előbb meg kellett vizsgálnia a megannyi kis elfelejtett részletet. Bonyolultabb volt az etetés is útközben, termosszal, tápszerrel. A rettegve várt új korszak felvirradt. Milyen jó, hogy kihasználtuk az első fél évet és utaztunk, jártunk étterembe, társaságba. Mostantól nehezebb lesz, de azért sok otthonülésre ne számítsatok.
Egyébként 2 feladott csomaggal, négy kézipoggyásszal, egy babakocsival és egy autósüléssel vágtunk neki a nagy útnak, szerencsére együtt utaztam egy kedves hölggyel, akivel a legutóbbi, elvérzős repülésen barátkoztam össze. (Ezúttal kulturáltan viselkedtem.)
Most próbálom feldolgozni, hogy a budapesti harminc centis hó után itt süt a nap, húsz fok van, a papagájok továbbra is röpdösnek a pálmák közt. Ámulva nézem a kirakatokban a bőrcsizmákat.