2009. szeptember 30., szerda

Jom Kippur: egy autómentes nap

A mi utcánk (bár részletes megéneklésével még adós vagyok) elég zajos, éjjel és nappal is autók zúgnak rajta, teherautók dübörögnek, sofőrök tülkölnek, riasztó vijjog, kukásautó zörömböl… Most egy napig csend volt, sehol egy autó az utakon. Ros Hasana után tíz nappal jött Jom Kippur, az engesztelés napja, amikor a vallásos zsidók egész nap böjtölnek, imádkoznak és bűnbánatot tartanak, ugyanis ilyenkor válik véglegessé a Ros Hasanakor meghozott ítélet. Tilos nemcsak enni, de inni is, emellett mosakodni, házaséletet élni, bőrcipőt viselni. Most tényleg leáll az élet 25 órára. Az üzletek, éttermek bezárnak, de tényleg mindegyik, kivétel nélkül, a „sima” szombattal ellentétben. Autózni is tilos, a reptér sem üzemel, a tévé- és rádiócsatornák szüneteltetik az adást. Hogy dolgozni tilos, azt mondanom sem kell. Ezt az ünnepet a nem vallásosak egy része is tartja – egy tavalyi felmérésen a megkérdezettek kétharmada azt válaszolta, hogy böjtölni fog Jom Kippurkor. Szokás ilyenkor fehér ruhát viselni. Tel Aviv egy napra fantasztikus látványt mutatott: sehol egy autó az utakon, ellenben rengeteg sétáló az úttesten, egy részük fehérben, és minden elképzelhető kétkerekű mechanikus járművel. Kerékpárok, rollerek, gördeszkák, görkorcsolyák, tandembiciklik és olyan járművek, amiknek a nevét sem tudom. Kisgyerekek tömege kóricál egész este biciklin, triciklin, játékautón, a tolószékeseket is kitolják az utcára. Hosszasan sétálgattunk a környéken, ritka élmény volt. Állítólag itt a Jom Kippur olyan a kerékpár-árusoknak, mint otthon a karácsony a szaloncukorgyártóknak: aki előtte nem vesz bringát, utána nem fog. (Remélem, hogy le is mennek az árak!) Éjjel csodálatos csend volt és jó levegő. Aztán másnap este megindult ismét a forgalom… A Jom Kippur itt az óra-átállítást is hozta. Most pár hétig egy időzónában vagyunk Magyarországgal. Ugyanakkor korán sötétedik: fél 6-kor lemegy a nap, hatkor koromsötét lesz, ami furcsán hat a még mindig meleg időben. Itt végre lesznek hosszú téli estéink, amikor a rég tervezgetett dolgainkat elvégezhetjük.


Néhány kép a különleges napról (hányféle járművet számoltok össze?)...







... és egy a hétköznap délutáni forgalomról összehasonlításnak

Haszid hétvége, IV. rész: Ros Hasana a zsinagógában, haszid házasság, és egy rövid magyarázat

Az már kiderült, hogy Beitar Illitben az újévi ünnepek alatt sokat és jókat ettünk. Emellett nagyokat pihentünk, és érdekes beszélgetéseket folytattunk házigazdáinkkal, akik nagy-nagy türelemmel válaszolgattak hülye kérdéseinkre. Tudjátok, mint mikor a külföldi eljön Magyarországra, és azt hiszi, mi nyereg nélkül lovagolunk és a túrós palacsintához is Erős Pistát eszünk… Azt már elárultam a kedves családról, hogy tizenegy gyerekük van, de a tiszteletem tovább fokozódott, mikor kiderült, hogy emellett még nevelőszülőként is foglalkoztak néhánnyal.
A lustizás egyébként csak félig volt legális. A zsidó vallásban ugyanis az a szép, hogy a legkisebb részleteket is szabályozza, és míg a sima szombatokon szabad napközben szundikálni, Ros Hasanakor azonban ez nem ajánlott. Házigazdáink sok időt töltöttek a zsinagógában, ahova párszor mi is elkísértük őket. Itt szokásomtól eltérően Dani beszámolójára hagyatkozom, mert a nők egy fallal elkülönített teremben üldögéltek, és a lényeges dolgok a fiúknál történtek. Maga a zsinagóga kívülről teljesen jellegtelen betonépület volt, tetejéből bővítésre várva vasrudak meredeztek.

A zsinagóga férfi része leginkább egy osztályteremre emlékeztetett, két-három személyes padokkal. A hasonlóságot tovább fokozza a sok nyüzsgő kisfiú, akik hol illedelmesen az imakönyvet olvassák, hol rohangálnak, hol felmásznak a tóraszekrény oszlopára. Mivel a szertartások nagy részében egyedül, saját tempóban kell olvasni és imádkozni, a felnőttek is sokat beszélgetnek, mászkálnak. A vasárnapi tóraolvasás alatt különösen nagy hangzavar volt. Kérdésemre, hogy hogyan lehetséges, hogy az egyik legszentebb szertartást ilyen lazán veszik az emberek, az egyik rabbi azt válaszolta, hogy itt mindenki minden nap jár zsinagógába, Isten előtt otthon érzik magukat, úgy is viselkednek.

Ros Hasanakor az egyik fő szertartás a sófár megszólaltatása. A sófárt sokan nagyobbnak képzelik, de mivel legtöbbször kosszarvból készül, ezért pont akkora, mint egy kosszarv. Precízen meg van határozva, hogy a sófárt hányszor, mikor, és milyen hangon kell megszólaltatni az 5-6 óra hosszú szertartás során. Gyakran kopogással figyelmeztetnek a fújás előtt, ilyenkor a fiúk odaszaladnak a rabbihoz, hogy jobban lássanak.

Egy másik szertartás a taslich, amit egy közeli folyónál vagy tónál végeznek, ahol vannak halak: ilyenkor szimbolikusan morzsákat söpörnek a vízbe, ezzel megszabadulva bűneiktől. Mivel Beitarban nincs természetes víz, egy akváriumot hozattak a zsinagógába erre a célra. Sajnos, mire odaért, megdöglöttek a halak, így végül a kézmosóba söpörték a hívek bűneiket.



(Mivel ehhez a részhez végképp nincsenek fotóim, elcsentem Zalman Kleinman festményét.)

A női rész élete sajnos nem volt ilyen látványos, a nők némán imádkoztak, héberül, persze rengeteg gyerek nyüzsgött itt is, sófárfújásra újabb és újabb babakocsikat toltak be a kis helyiségbe a kint megeredő eső elől, huzat és víz csapódott be a kis helyiségbe, akkor lettünk betegek.

Még ígértem a haszid házasság leírását. Az rögtön feltűnt, hogy a férfiak itt nem fognak kezet a nőkkel (vagy fordítva). Próbáltam figyelni a buszon, valóban elöl ülnek-e a férfiak. Bár minket sosem utasítottak rendre, megfigyeltem, hogy a vallásos férfiak valóban a busz elülső részében törekednek leülni, persze akadtak kivételek. A zsidó menyasszony után ez már nem lepett meg: hogy a női tarkók és hátak okozta kísértés eshetőségét is elkerüljék, azért. A fiúk és lányok természetesen külön iskolákba járnak, így a fiataloknak nem sok esélyük van megismerkedni. A szülők viszont segítenek a fiatalok összehozásában. Mint házigazdánk elmondta, ez nem úgy működik, hogy „kislányom, ehhez a fiúhoz kell feleségül menned”. A szülők az ajánlott fiúkat mindössze lecsekkolják, és ha elsőre megfelelőnek tűnik, felajánlják leányuknak, hogy találkozzon vele. És nem muszáj az első beajánlottal egybekelni. A szokásnak megintcsak nem a Beitar típusú településeken van értelme, ahol azért nem nehéz egy „rendes zsidó fiút” találni, hanem ahol egy nagyvárosban szétszórva élnek a hívek. Még megtudtuk azt is, hogy az esküvőn is külön mulatnak a férfiak és a nők, és ezen alkalommal látható utoljára a menyasszony saját haja. Egyébként bizonyos dolgokban nagyon is modernek: vendéglátónk a világ több pontján szanaszét elő felnőtt gyermekeit egy közös családi bloggal tartja össze.

Még a „haszidkérdést” megpróbálom körüljárni, de ne tekintsetek orákulumnak az ügyben, én is tanulom még… Vannak ugye az ortodox zsidók, akik szigorúan betartják a Tórában foglalt 613 parancsot. Ezen belül az ultraortodoxok a legkonzervatívabbak, őket nevezik haredinek is. De magáról nemigen mondja senki, hogy ortodox, pláne, hogy ultraortodox. Vendéglátóink magukat inkább haszidnak nevezték, ezen belül is a Chabad Lubavics irányzat hívei voltak.

Hát így léptünk át 5770-be.

Haszid hétvége, III. rész: Ros Hasana a konyhában

Aki végigolvasta az előző bejegyzést, már ismerősként mozog Beitar Illit, a „haszid zsidók Mekkája” (copyright by Dani) utcáin. Lépjünk be most az egyik otthonba!
Mi ezt kicsit félve tettük meg: hogy fogunk tudni alkalmazkodni a szigorú ünnepi szabályokhoz, főleg a tilalmakhoz? Nem szabad írni, számítógépezni, de még a villanyt le- vagy felkapcsolni sem. Meglepően könnyen ment az átállás. A hosszú szoknyát, blúzt csak egyszer kellett felvenni, utána már nem volt vele gond, viszonylag jól belesimultam a közösségbe (parókám persze nem volt, de a fejemet az utcán bekötöttem kendővel). Az ünnep beállta előtt felkapcsoltuk a villanyt a közös helyiségekben, a nappaliban, előszobában, fürdőszobákban. A hálókban pedig leoltva maradt. Végül ez sem okozott problémát, a kísértések elkerülésére a szobánkban leragasztottuk a kapcsolót, és ha este fényre volt szükség, kinyitottuk az ajtaját az előszobára. Egyébként a nagy kikapcsolódásnak láttam előnyét is: mivel minden elektromos vagy elemes eszköz tiltólistán van, heti egy nap a családtagok kénytelenek beszélgetni egymással, nem bújhat ki-ki a számítógépbe, tévébe, playstationbe.
Ejtsünk pár szót a konyháról! (Maga a lakás egyébként teljesen normális, sokszobás, szolid otthon volt, tévé nélkül). A kóser konyha megvalósítása (a tejes és húsos eszközök teljes szétválasztása) is igen gyakorlatiasan történt. A következő kép mindent megvilágít, amely egyébként a sabbat előtti utolsó percek lázas sürgését ábrázolja.




Két tűzhelyet látunk, a tetejük már az ünnepre gondosan letakarva. A bal a tejes, a jobb a húsos ételeknek szolgál, mindkettő mellett egy egész szekrényrész az ehhez használt edények, tányérok, evőeszközök, vágódeszkák, konyharuhák stb. számára, s külön egy-egy mosogató is, szárítóval. Nem viccelnek! Azon meglepődtem, hogy csak egy közös hűtő van, de háziasszonyunk szerint a lehűtött élelmiszereknél mindegy. Külön asztal szolgált a tejes és húsos étkek fogyasztására is – a reggeli joghurtot egy kisasztalon kaptuk be, a nagy vacsorákat az étkezőasztalon költöttük el. Hogy mi vendégek véletlenül se hibázzunk, háziasszonyunk beszerzett egy nagy halom eldobható poharat és tányért, és ha nélkülük ettünk, ezeket használtuk. De csak leírni volt bonyolult mindezt, a jól bejáratott rendszert használni meglepően egyszerű.
A fényképen a figyelmes szemlélő észrevesz még baloldalt egy melegítőlapot, amin két fazék áll. Ez nem a tűzhely, ez már az ünnepi rezsó, ami két napig bekapcsolva marad, hogy meleg ételt ehessünk, abból is a húsos. Természetesen volt egy tejes rezsó is, de ez már nem vágja falhoz az Olvasót. Jobbra egy szintén végig működő szamovár áll, hogy az ünnepen is ihassunk teát, kávét (húsos étkezés után persze csak tej nélkül). A házigazdáink pedig azért kapkodnak ennyire, mert pár perc múlva kitör a sabbat, amikor már nem szabad sütni, főzni, kapcsolgatni, és még a gyertyákat is meg kell addig nyújtani. Az ünnep napnyugta előtt valamicskével kezdődik, ez sok mindentől függ, nem mindenkinek ugyanakkor. Ezekben a percekben át is jött az egyik szomszéd, aki már megkezdte a sabbatot (és nem csengetett, ilyenkor megállnak az ajtó előtt és kiabálnak), s megkérte házigazdánkat, oltson már le nála két égve felejtett lámpát, tudván, hogy ő pár perccel később szokta kezdeni.




Most már az olvasó is ki van képezve az ünnepi étkezésekre, lássuk hát ezeket!

Ros Hasana a zsidó újév, az egyetlen kétnapos ünnep Izraelben, itt ezt hívják „hosszúnapnak” (ellentétben a magyarral, ahol Jom Kippurt, erről még írok). Számos hagyomány kapcsolódik ehhez az ünnephez, sok étkezési hagyomány is. Ros Hasanakor mézet kell enni, hogy édes legyen az új év, a kerek kalácsot is édesre sütik. Háziasszonyunk kitett magáért: számításom szerint tizenkét (!) kerek fonott kalácsot dagasztott, gyúrt és sütött ki egymaga, az étkezések elején (az édes bor felett elmondott áldás és rituális kézmosás után) ezeket eszegettük mézzel. Az első napon mézbe mártott almaszeleteket is. A második napon valamilyen rég nem kóstolt gyümölcsöt kell enni, ez a csilaggyümölcs volt, és gránátalmát (hogy tele legyen az év jótettekkel, ahogy a gránátalma tele van finom magvakkal). Továbbá hagyomány még a halfej feltálalása (mert ez az év feje, és hogy mi legyünk a fej), a répa (mert jiddis neve úgy hangzik, mint gyarapodás) és az édes ételek fogyasztása (hogy édes legyen az évünk), ezeknek mind eleget tettünk. A háziasszony remekelt: csak az előétel 7-8, mind külön-külön és házilag megfőzött, elkészített étekből állt, ezután jött még leves, 2-3 féle főfogás, desszert (négyféle házisüti, és parvé szójafagyi). Ha számításba vesszük, hogy ezeket mind az ünnep előtt kellett elkészítenie, hisz Sabbatkor főzni nem, csak melegíteni szabad, nyugodtan megemelhetjük a kalapunk.
Próbálom felidézni az ételsort, de mindenre sajnos már nem emlékszem (fotózni és írni meg ugye, tilos volt).

Az előételek közt szerepeltek:
Aszalt szilvával főzött répaszeletek
Ananászdarabkákkal főzött répaszeletek
Tonhallal töltött paradicsom
Mustáros sült lazac
Halrudacskák tartárral
Egészben sült hal rizzsel (a halfej szerepében)
Avokadó
Humusz
Saláták

Csirkehúsleves (valami ismeretlen, cukkiniszerű zöldséggel)

Főételek
sólet (hát ezen nagyot néztünk, a mi sóletünkből egyedül az árpa szerepelt benne, volt benne viszont jamgyökér, krumpli, csirke- és marhahús)
Barnacukorban forgatott csirkecombok
„rántott” csirkecombok (rápirított zsemlemorzsával)
Mézes marharagu
Köretnek rizs és paprikás sült krumpli

Desszertek
Mézes puszedli
Mézes piskóta
Csokis rugelach (kifli)
Datolyás-zabpelyhes süti
Bolti fagyi (szójatejből, de ezt nem lehetett érezni).

Elképedt az olvasó? Hát még mi, mire végigettük ezt, ráadásul (különböző variációkban) négyszer, mert a kétnapos ünnep két ebédet és két vacsorát foglalt magába. Ez a menü már 11 gyereken edződött háziasszonyunknak sem ment fejből, ünnep előtt rajtakaptam, hogy egy papíron tervezi meg, melyik napon milyen fogásokat tálal, és hány vendég lesz. Merthogy minden étkezésre érkezett 2-3 vendég is. Beitari barátaink el is panaszolták, hogy itt nehéz vacsoravendégeket toborozni az ünnepre, ami pedig a zsidó vallásban micve, azaz jócselekedet: mivel helyben szinte mindenki vallásos nagycsaládban él, a saját otthonukban ünnepelnek inkább. Egy nagyvárosban könnyebb a dolog, ott a zsinagógában hívnak meg arra lődörgő ismeretleneket. A 11 gyerek közül sajnos csak ketten voltak otthon: hogy azért ne legyen unalmas az élet, két húszéves, egyformán kinéző ikerleány. (Nagyon helyes, jólnevelt, házias lányok.) A vendégek közül a legérdekesebb a bűvész-parodista-dj volt, aki szívébe zárta Danit, mint matematikust, és kis mutatványokat rögtönzött nekünk, valamint egy gyorskurzust tartott a Tóra kaballista számmisztikájáról. Viszonzásul elmeséltük a „Hány emberrel fogott kezet Kovácsné?” című matekfeladatot, amivel nagy sikert arattunk, és az összes vendégnek meg kellett ismételnünk. (A szükséges interkulturális bevezetővel, mivel az ortodoxoknál a nők nem fognak kezet a férfiakkal.)





Ez a bejegyzés jó hosszúra nyúlt, a nagy evészetben az olvasó is kimerülhetett, így szusszanjunk egyet. Ha minden jól megy, még megtudjuk, mi történik Ros Hasanakor a zsinagógában, hogyan házasodnak a haszidok, valamint azt is megkísérlem tisztázni, hogy a haszid, ortodox, ultraortodox kifejezések milyen tartalmazási relációt alkotnak.

2009. szeptember 25., péntek

Haszid hétvége, II. rész: Beitar és lakói



Ahogy ígértem, itt az élménybeszámoló! Bemelegítésnek mindjárt egy kép rólunk és vendéglátóinkról. Aki különösnek találja a házigazda megjelenését, képzeljen el egy kisvárost, ahol minden felnőtt férfi így néz ki. Na ugye! Itt inkább mi ütöttünk el a többségtől, hiába vettük fel a legszolidabb ruhánkat – Dani a világos hosszúnadrágjában, ingjében olyan feltűnőnek érezte magát, mint aki kaftánban megy Miép-tüntetésre.

Beitar Illit, ahova a meghívásunk szólt, igazi ortodox paradicsom. Ha vallásos haszid lennék, én is itt szeretnék élni – sokkal egyszerűbb és kellemesebb betartani az életformát úgy, hogy körülöttünk mindenki ugyanúgy él, mint mondjuk egy New York típusú nagyvárosban. Beitar a térképen kis falunak tűnik, alig pár utcája van – nagy meglepetésként ért minket, hogy 44 ezren lakják, ebből számításom szerint a fele kiskorú, hála a 6-7-8 gyerekes családoknak. A Wikipédia szerint a legszaporább város Izraelben. Külsőre kifejezetten puritán, cicomátlan település, sok-sok egyforma vajszínű emeletes társasházzal, néhány játszótérrel és bolttal. Ami érdekes, hogy egy völgykatlan köré épült. Legjobban a kora esti fényekben néz ki a városka, ahogy felgyúlnak a szemközti hegyoldalon álló egyenházak lámpái. Persze Beitarban, legalábbis számunkra, az emberek az érdekesek. Szombat-vasárnap, a kétnapos újévi ünnep alatt egyetlen autót nem láttunk az utakon, ellenben annál több vallásos családot. A Mea Searimban tapasztaltak után már nem lepődtünk meg. A családfők, házigazdánkhoz hasonlóan hosszú fekete kabátot viseltek, ami alól kilógott a cicesz, fekete kalapot, nagy szakállat (borotválkozni vagy megnyesni a végét tilos). Mea Searimmal ellentétben itt ritka volt a kerek szőrmesüveg és kilógó hosszúra hagyott oldalsó tincseket sem láttunk. A családanyák igen szolid elegáns öltözetben, fekete, zöld, szürke, barna hosszú ujjú kabátkákban, hosszú szoknyában, zárt cipőben, harisnyában jártak. Engem gyerekesen izgatott az a tény, hogy a férjes asszonyok parókát hordtak. Mindenki. Az a néhány nő, aki nem, az kendővel takarta el a fejét. Merthogy Mózes valamelyik könyve kimondja, az esküvő után nem szabad látni a nő haját (az esküvőn még a sajátját viseli). A parókák annyira élethűek, hogy csak akkor jöttem rá, mikor felvilágosítottak róla. Igazi hajból készülnek, és nagyon jól illenek a viselőikhez, a végeredmény olyan, mintha egy szolid, középkorú nő frissen jött volna ki a fodrásztól. Persze én az ünnepi póthajakat láttam, több is van nekik, hétköznapra valami kevésbé szépet viselnek. Paróka nélkül csak a férjük láthatja őket, már a gyerekek sem. Egy családhoz 5-6-7 gyerek tartozott, nagyon szép ünneplőben voltak ők is, a kisfiúk fekete nadrágot, fehér inget hordtak, a lányok egész 19. századi hangulatú szép ruhácskát, szoknyát, harisnyát, zárt cipellőt. Mivel zéró volt a forgalom az ünnep alatt, a gyerkőcök vidáman játszottak az utcán. Áramot ők sem használhattak, de rollerezni, bringázni szabad volt. Láttam 5-6 kislányt, akik egy ugrókötéllel ugráltak. Tényleg csak a bottal karikát hajtó kisgyerek képe hiányzott a kosztümös filmből. (Nagyon hiányoznak a fotók, de az ünnepen sajnos fényképezni is tilos volt!) A legkisebb tesókat babakocsiban tolták a nagyobbak vagy az anyukák, és általában is az idősebb gyerekek nagyon szépen törődtek a fiatalabbakkal.
Már az oda tartó buszon megfigyeltem, hogy a gyerkőcök nagyon jólneveltek: nem hisztiznek, nem hangoskodnak, nem lóg ki rágó a szájukból és mp3 a fülükből. A felnőttek pedig, amikor nem épp a száz zsinagóga valamelyikében imádkoznak, helyben, Jeruzsálemben vagy Tel Avivban dolgoznak. Még egy jellemző dolog Beitarról: ünnepkor ugye tilos munkát végezni, a cipelés is munkának minősül, például a lakáskulcs zsebben való cipelése is. Így amikor templomba mennek, nyitva hagyják a lakást, megbíznak egymásban.
(folyt. köv.)

Utóirat: hazatérésünk után vettük észre, hogy Beitar Ciszjordániában található, persze az izraeliek által ellenőrzött részen. Mindenesetre ha ez ott nem tűnt fel, akkor nem lehetett túl veszélyes a kirándulás.

Utóirat 2.: A New York Times júliusi cikke Beitarról, amin egy pár perces videót is megnézhettek a városkáról, érdemes!

2009. szeptember 24., csütörtök

Lakáskeresés, kibővített csapattal

Ígérem, hamarosan jelentkezem a haszid újévi ünneplés részletes megéneklésével, csak még mindig nincs lakásunk és ez most sürgetőbb. Mivel asszisztensem és én nem boldogultunk, Micimackó, a filmrendező is besegített. Micimackó jóságos lelkületéről csak annyit, hogy nappalijában az anyósa fotója díszeleg a főhelyen, s újabb és újabb öreg néniket fogad örökbe, jelenleg is egy 90 évest gardíroz Tel Avivban, ha nem épp minket pesztrál. Tegnap ki is vitt egy újabb objektumba, amit "zarándokszállás" néven őriz majd meg a történelem. Szokásunktól eltérően a külvárosba látogattunk, de aztán gyorsan vissza is jöttünk. Egyébként a ház a tengerparton állt, igaz, egy lakótelepen. A lakás igen nagy volt és olcsó, berendezése azonban egy nagy tévén kívül sok-sok ágyból állt. Láttam is magam előtt a fáradt zarándokokat, akik alszanak egyet, aztán indulnak tovább a Szent Jakab útján. Még egy apró finomság: nemcsak két fürdőszoba volt, de mindkettő ablakos, és az egyik fürdőszoba ablaka a másikra nyílt…
Utána még sétáltunk egyet a tengerparton, és elbúcsúztunk Bat Yam-tól.

Kilátás rácsokkal (nem az én felvételem)





Most egyébként sok időm lesz blogolni, mert mindjárt kitör Jom Kippur ünnepe, amikor totálisan leáll az élet, nemcsak a boltok és a tömegközlekedés, de még autózni is tilos, a reptér sem üzemel, és egész nap böjtölnek a helyiek. Állítólag mindenki biciklivel jár ilyenkor. Na, mi nem fogunk, mert még bringánk sincs. Nézzük egyébként a dolog jó oldalát: igaz, hogy tíz nap múlva nem lesz fedél a fejünk felett, de legalább nem szorongunk, jó a kedvünk, fantasztikus kalandokban van részünk, a gyerek egészséges (ajánlom is neki, mert még biztosításunk sincs).
Még egy apróság a jelenlegi lakásunkról: anyukám esküszik rá, hogy a lakáskeresők figyelmét legjobban egy kifüggesztett molinó hívja fel. Ezt a mi ingatlanosunk is így gondolhatja, mert a ház utcára néző frontján egy tábla lóg, mint kiderült, madzagon, amit két, az ablakrámába illesztett szög tart. Tegnap nagy szél volt, és elszakadt a madzag, a tábla az utcára zuhant. Szerencsére senkit nem csapott agyon, én pedig igyekeztem úgy tenni, mint akinek semmi köze az egészhez.

2009. szeptember 22., kedd

Haszid hétvége, I. rész: Ráhangolódás Jeruzsálemben

Rögtön egy újabb kísérlettel indult a négynapos utazás: először vettünk részt távolsági közlekedésben Veronikával. Már hallottuk előre, hogy az izraeliek tülekednek a buszon, és ez a hír igaznak bizonyult, így mi is tülekedtünk, de felfértünk. Egyórás buszút visz Tel Avivból Jeruzsálembe. Ott megcéloztuk az Óvárost. Akár buszra is szállhattunk volna, de úgy éreztem, stílszerűbb, ha némi gyaloglás után, kicsit kitikkadva üdvözöljük a szent falakat. Sikerült eltévednünk és sokat bénáztunk, így másfél óra tűző napon való bolyongás után valóban úgy érkeztünk meg, mint Mózes a negyven évi pusztai bujdosás után… na jó, csak majdnem. Jeruzsálem óvárosa nem egy akadálymentes hely, így sok lépcsőn cipeltük le és fel a babakocsit, elsőre nem is láttunk sokat belőle, leginkább a bazárokat. Mikor kifele mentünk, belekeveredtünk a (vélhetően) az egyik mecsetből kifele tartó muzulmán tömegbe, és csak tyúklépésben tudtunk haladni a szűk utcákon. Utána Mea Searim negyeden át mentünk a buszhoz, ami jó bemelegítés volt Ros Hasana előtt. Ez az a negyed, ahol meg szokták kövezni az illetlen ruhában érkező betolakodókat. (Szerencsére mi már a vendéglátóinkhoz szánt illendő viseletben voltunk.) Az egész városrészt ultraortodoxok lakják, akiket épp az ünnep előtti készülődésben csíptünk el. Az utcák tele voltak bevásárlásból hazafele siető családokkal, fekete kaftános, fekete nadrágos, fekete kalapot vagy malomkerékszerű szőrmesüveget viselő férfiakkal, hosszú szoknyával és a hőség dacára olykor steppelt kabáttal fedett nőkkel. Egy családhoz 4-5-6-7-8 gyerek tartozott, akik 19. századi ünneplőben voltak: a kisfiúk fehér ingben, fekete nadrágban, persze kipában, a lányok szoknyában, fehér harisnyával, fekete cipellővel. Ami szemet szúrt, hogy egy családon belül a gyerekek gyakran hordanak egyforma ruhát, a jelenség okát még kutatjuk. A kis szűk utcákon, mint egy kosztümös filmben sietett haza az ünnepi bevásárlásból ez a sok ember, miközben egy busz próbálta átpréselni magát a házak között.
Három nap múlva már ismerősként néztük a Mea Seárim ortodox lakóit, miközben a buszon közelítettük meg az óvárost. Ezúttal jobban sikerült, busszal eljutottunk a Siratófalig, onnan pedig egyenes utcákon tudtuk tolni a babakocsit. Ezúttal keresztény zarándokok menetébe futottunk bele, akik a Kálváriát járták végig, így a három fő helyi vallás megvolt. Azaz még egy örmény templomot is megnéztünk, főleg az udvarát, Veronika kívánságára. Az első pár stációt végig tudtuk járni a Via Dolorosán. Láttuk a bibliai Veronika házát is, aki Jézusnak nyújtotta a kendőjét! Mivel csak egy szimpla ház volt, amihez sok lépcső vezetett, csak felváltva odaszaladtunk Danival, a név ifjú viselőjének nem mutattuk meg. Valami azt súgja, hogy Jeruzsálem babakocsival megközelíthető részeit sokszor fogom látni, a többit meg elég ritkán, de nem baj, végülis én már jártam itt egyszer.

Sajnos se a muzulmánokat, se az ultraortodoxokat nem mertem fotózni (előbbieknél tilos az emberábrázolás, utóbbiak csak nem szeretik), ezért íme egy kép az Ostorozás Kápolnájáról az akadálymentes második stációnál, ártalmatlan keresztény zarándokokkal.


Veronika háza a Via Dolorosán


A mi Veronikánkat éppen új rajongói, arab kislányok veszik körül

2009. szeptember 21., hétfő

Megjöttünk Haszidiából

Újra Tel Aviv-i bázisunkról jelentkezem! Remekül sikerült a hétvége haszid vendéglátóinknál, nagyon kedves embereket ismerhettünk meg és egy borzasztóan érdekes világba pillanthattunk be. Hálát adok a sorsnak, hogy elolvastam A zsidó menyasszonyt: minden pont olyan volt, engem is ugyanazok az élmények értek, mint Dallos Sacit a könyvben. Azt hiszem, ez a hétvége bekerül a legemlékezetesebb úti élmények közé. Egyetlen bánatom volt csak: az ünnep idején tilos fotózni. Ezen a képen még sikerült elcsípnem, ahogy péntek délután, még a sabbat beállta előtt egy család a zsinagógába siet Beitarban. Egyébként úgy képzeljétek, mintha a Hegedűs a háztetőn világában mászkáltunk volna három napig, korabeli kosztümökkel. Előtte és utána pedig egy rövid jeruzsálemi vizitre is futotta.
Majd még részletezem élményeimet, beszélgetéseinket a házigazdákkal, de most vissza kell zuhannunk a napi gondokba: már csak 12 napig van hol laknunk, ráadásul a torkunk is fáj (csak a nagyoké, a bébi szokás szerint remekelt).


2009. szeptember 17., csütörtök

Nonetlandbe mentünk

Most pár napra eltűnök az éterből, ugyanis holnap elutazunk Ros Hasanara. Pénteken és hétfőn napközben terveim szerint Jeruzsálemben körülnézünk egy kicsit (Dani most lesz ott először), közte pedig a 11 gyerekes ortodox családnál töltjük az újévi ünnepet. Úgyhogy nincs blogolás, sőt áramot sem szabad használni, laptop lecsukva, mobil kikapcsolva, viszünk viszont könyveket (olvasni szabad, írni nem), nekem hosszú szoknyát és könyököt fedő blúzt – valamint nagy-nagy nyitottságot. Kedden − immár az 5770-es évben − jelentkezem az élménybeszámolóval!

Voltál beteg életedben?



Ha lakásunk még nincs is, az egészségbiztosítás megkötéséhez sose álltunk ilyen közel. Mindössze az űrlapot kell kitöltenem. Elég részletesen érdeklődnek az egészségi állapotom felől, kedvenceim az alábbi kérdések:

Voltam beteg az elmúlt öt évben? Részletezzem a betegségeket és az időpontokat.
Kaptam valaha életemben gyógykezelést? Milyen gyógyszerekkel?
Végeztek rajtam bármilyen laboratóriumi vagy orvosi vizsgálatot? Dátum, indok, eredmények részletezése.
Szenvedtem valaha fertőző betegségben?

A kifejtésre két és fél sort hagynak.

2009. szeptember 16., szerda

Szűkebb pátriánk I. – A tengerpart


Jelenleg és még két hétig biztosan a Ben Yehuda utcában lakunk, amiről még fogok írni, most csak annyit, hogy elit környék, és közel van hozzá a tengerpart. Tőlünk öt perc sétára, így esténként, ha Dani hazaért a munkából, lecsattogok strandolni, kezemben lóbálva a törölközőt.
Tel Avivban a strand közvetlenül a belvárosban található, szép, tiszta és ingyenes, a víz ilyenkor kifejezetten meleg, a hullámtörő gátak dacára hatalmas hullámok vannak, de azért lehet úszni. A part is kulturált, homokos, persze büfékkel, zuhanyzókkal és nyugágyakkal (ezek állítólag pénzbe kerülnek, tőlünk még nem kértek pénzt, igaz, csak egyszer használtuk őket). Az izraeliek imádnak sportolni, reggel és este tömegek kocognak és bringáznak a parti sétányon, rengeteg röplabdapálya van a homokban, és sokan játszanak valamilyen ütős-labdás játékot. Fura, kopogós fahangja van. Én egyszer már jártam Tel Avivban, öt éve, akkor a novemberi tengerparton már utószezon volt, én persze strandoltam, és mindenütt ezt a fa-kopogást lehetett hallani, nekem ez már örökké a Tel Aviv-i strand hangja marad. Egyébként a part látványa rideg, toronymagas szállodák állnak sorban, a hozzánk legközelebbi Gordon Beachen három egymás mellett, és olyan egyformák, hogy sosem tudom eldönteni, melyikben laktam öt éve.
Az egyik előtt található egy kis szabadtéri konditerem is, ami elsőre játszótérnek tűnik, de a gépek működnek, és mindig edzenek is rajtuk a sportolók. Picit vicces, de szerintem működik. Én is ide fogok járni, mert 1. nem kerül pénzbe 2. tudom Veronikát is vinni.
Tegnap egyébként nagyon sportos napom volt, mert reggel kocogtam a tengerparton, este meg úsztam. Sőt délben még a kis konditerembe is lesétáltam, de a tűző napon nem volt kedvem edzeni. Azért így sem rossz egy szoptatós kismamától.

A kis konditerem és a röpipályák (háttérben a yachtkikötő)



Három hotel a sokból



Parti étterem



És egy öt évvel ezelőtti felvétel, utószezonból (nem sok minden változott)

Egy pesszimistább hangulatú bejegyzés, amit rövidesen egy optimista írás követ

Sok újról nem tudok beszámolni az előző jegyzet óta. Négy napja ugyanazok a házi feladataim: lakást találni, biztosítást kötni. Szorgalmi feladatként olcsó biciklit is keresek, de az se sikerült még. A biztosítás mondjuk már csak rajtunk múlik, ki kellene töltenünk a nyomtatványokat és elfaxolni a központba. Az tartott négy napig, hogy rájöjjek: az olcsóbb konkurens biztosító (amely oldalakon keresztül sorolja előnyeit a másikkal szemben) csak Jeruzsálemben rendelkezik kórházakkal, így számunkra nem alternatíva.
A lakástalálás Tel Avivban viszont kemény dió. Negyedik napja intézkedem, egyetlen láthatást sikerült összehoznom, nevezzük „zongorás lakásnak”. (Érzi az olvasó a színvonal-emelkedést a vegán és a kutyás lakás óta?). Ami nem is lenne rossz, nagy előnye, hogy három tényleges szobával rendelkezik, végre nem hánytam el magam a berendezéstől és tényleg van benne egy pianínó is. Hátránya viszont, hogy messze van a tenger (jó, két kilométer, nem vészes, de ez már nem a „leszaladok este” távolság), és 20 lépcső visz fel a lakásig. Ráadásul a háznak nincs kapuja, ezért elég bizarr belegondolnom, hogy az utcáról bárki a mi ajtónkig sétálhat.
Komoly ígéretem van még a „herendi csipke” fedőnevű lakás megnézésére, amiben persze nincs herendi, de valahogy a képek alapján ilyen hangulatot áraszt. Ez nem egészen a mi világunk, de el tudnánk viselni, pláne, hogy csak pár percre van a tengertől. Az árakról inkább nem beszélnék.
Feltettük magunknak a kérdést, hogy nagy lakásunk legyen, vagy inkább a tengerhez közeli. Én az utóbbira voksoltam végül: nagy meg olcsó lakásunk lehet még később az életben, Budapesten is, de tengerparti nemigen :-)
Még a lakáskeresés mikéntjéről annyit, hogy héber nyelvű oldalakon nézelődök (fordítóprogrammal, de így is jár egy plusz pont érte), felhívom a hirdetőt, meggyőzöm, hogy tud angolul, aztán indul az érdemi tárgyalás. Még senki nem hívott vissza, aki megígérte, emailekre nem válaszolnak, annyit se, hogy „bocs, már elkelt”.




De hogy valami pozitívat is írjak: elkészült az első meleg vacsora átmeneti otthonunkban, egy padlizsános penne. Imádok főzni, de az üszkös fazekak miatt csak most vettem rá magam. Jól sikerült, és még egy új szót is tanultunk, ugyanis menet közben vettem észre, hogy nincs itthon só, Dani leszaladt a sarki tréfli boltba és vett „melach”-ot, azaz sót.

Látom, a titokszoba rejtélye foglalkoztatja az olvasóinkat. Továbbra is rejtély előttünk, mi van ott, már a szobaasszonyt is megkérdeztem, de ő sem tudja!

Hogy ne csak mindig panaszkodjak, a következő post a tengerhez közeli lakások előnyéről fog szólni, amelyből az olvasók megismerhetik mikrokörnyezetünket.

2009. szeptember 13., vasárnap

Belehúztam

Kitörtek a dolgos hétköznapok... Dani bement végre az egyetemre, én pedig itthon dolgozgatok. Neten nézem a lakásokat, szervezkedek, telefonálok, emailezek, időpontokat beszélek meg... (Hamarosan jön Rosh Hasana, aztán Jom Kippur, ilyenkor itt állítólag leáll az élet, szóval jó lesz sietni.)

Az irodám



Az asszisztensem, amikor éppen segít

Sabbat és hortobágyi

Látom, néhány bejegyzés sajnálkozik. Pedig jó nekünk! Egyáltalán nem vagyunk kétségbeesve, mi akartunk ide jönni, a nehézségeket egy országváltás természetes zökkenőinek tekintjük és megoldjuk. Mostantól főleg én, mert Daninak ideje a munkájára koncentrálnia, én meg ráérek és szeretek szervezkedni.
A hivatalok packázásain kívül sok jó élmény is ér minket. Mint az előző bejegyzésből kiderül, aggódtam, hogy fogjuk tölteni a szombatokat. Tegnap ez megoldódott: egy Izraelben élő magyar filmrendező (ragaszkodik az anonimitáshoz, így ezután a Micimackó fedőnéven fogom emlegetni:-) meghívott minket házi hortobágyi palacsintára, és oda meg vissza elfuvarozott az autóján, babakocsistul.

2009. szeptember 12., szombat

Szolgálati közlemény

Tetszik ez a blog? Akkor tessék feliratkozni olvasónak (a lap alján kell) és megjegyzéseket fűzni a bejegyzésekhez (az egyes bejegyzések alján). Lehet kérdezni is! A kommentelők között kisorsolunk egy gusztusos ajándékcsomagot, ami gránátalmás tusfürdőt és testápolót tartalmaz. Fiúk is kommenteljenek, nekik majd kitalálunk valami más nyereményt! (Bárki hozzászólhat, nem kell hozzá regisztráció: a legördülő menűből válasszátok a Név/URL lehetőséget, adjátok meg a beceneveteket, az URL-t nem kell kitölteni.)

Hogy telnek napjaink…

Lassan eltelik egy hét az érkezésünk óta… Főleg gyakorlati ügyeket intéztünk: már van helyi mobilszámunk és bankszámlánk, ezek voltak a legsikeresebb akcióink. Vízumunk még nincs, van viszont vízumkérő lapunk, és az instrukciónk, hogy jövő héten menjünk be a minisztériumba az ügyintéző hölgyhöz, aki „not a very nice lady”. Ellenben örmény, így az ütőkártyánkat (Örményországban voltunk nászúton) mindenképpen kijátsszuk. Szándékszunk egészségbiztosítást is kötni, de ez nem akar nyélbeütődni, a legbutább ügyintézőkkel ezen a fronton találkoztunk. Pedig már ehhez is vannak űrlapjaink és a szerződési feltételeket is áttanulmányoztuk, csak sajnos még nem találtunk olyan ügynököt, aki legalább annyira ismeri ezeket, mint mi. Természetesen a biztosítás csak a lelki nyugalmunkat szolgálja, a hosszas kizáró okokat átnyálazva nekem egyedül a vakbélgyulladás jutott eszembe mint olyan kór, amit valóban kifizetnek. Bármi másról bebizonyítható, hogy már az ideutazásunk előtt is fennállt, vagy az életvitelünk indokolja, és a hazautazásig kibírnánk ellátás nélkül. A lábtörés már nem jó, arról biztos mi is tehetünk, például sportoltunk, esetleg közlekedési eszközön utaztunk, ezeket nem állja a biztosító. Lakásokat is nézegetünk, a „vegán lakás” után meglátogattuk a „kutyás lakást” is, ahol a tulaj jelentős kedvezményt adott volna annak, aki hajlandó az itthagyott blökit gondozni. Ezek nem mi leszünk. Nekem a hajam égnek áll attól, hogy Tel Avivban sokan 2-3 hétre is meghirdetik a lakásukat, amíg elutaznak nyaralni. Holmistul, mindenestül. Sikerült találkozni az ingatlanosunkkal is végre, sajnos a titkos szobáról csak annyit mondott: „It’s closed”. Közben egész megszerettük a kis lakást, de itt csak eszelős drágán (Dani fizetésének 80%-áért) tudnánk maradni tovább. Szóval a lakásfront keménynek ígérkezik, de küzdünk.
Vásárolgattunk alapvető dolgokat, ennivalót, tisztálkodószereket – nem sokat, mert minden kétszerannyiba kerül, mint otthon. Ez persze csak az átlag, ha csak úgy leemelek valamit a polcról, az sokkal drágább is lehet. Az áruknak a felén van angol megnevezés, olykor meg orosz, a maradék esetben az inspirációmra hagyatkozom.
Dani már kétszer bement az egyetemre dolgozni, igaz, az egyik nap ma volt, márpedig itt a péntek szünnap, kora délután hazaküldték és a menza is zárva volt. Említettem már, hogy itt Sabbatkor (péntek estétől szombat estéig) nincs tömegközlekedés? Töröm a fejem, mihez kezdünk hétvégeken − az nem fog működni, hogy apránként beutazzuk az országot.
Felvettük a kapcsolatot az ismerősök ismerőseivel, akik olyan rendesek, hogy foglalkoznak velünk. Az egyik srác meghívott minket a szemközti kávézóba, és a „kedvesen, de agresszíven” tanácsot adta az ügyintézésekhez. És van egy meghívásunk Rosh Hasana-ra (zsidó újévre) jövő hétvégére egy 11 gyerekes ortodox családhoz, 3 napra. Izgalmasnak ígérkezik.



Szeretettel egy integetés Veronikától az otthoniaknak (akiről keveset írok, de továbbra is fantasztikusan stb., egyszerű bájával meglágyítja stb.).

2009. szeptember 9., szerda

Katasztrófa sújtotta övezet lettünk



Elég rosszul aludtam ma éjjel, például azt álmodtam, hogy az összes barátom öngyilkos lett… Dani azzal ébresztett, hogy keljek fel gyorsan, mert baj van. A szálláson talált hatalmas, 12 személyes kávéfőzőnk felrobbant, azaz a zacc vulkánszerűen kispriccelt belőle felül, meglepő pusztítást végezve. Mint kiderült, egy kis szűrő hiányzott. Milyen jó lett volna, ha eljön az ingatlanos és elmagyarázza ezeket a kis finomságokat. Most takarítunk vadul… Az ablakok, a függönyök, a párkányok, edények, babakocsi, járóka, padló – minden csupa zacc. A régi vicc jut eszembe: „Miért ilyen szeplős itt mindenki? – Mert a macska belecsinált a ventillátorba.” Ja, a ventilátor is zaccos.
Nézzük a dolog jó oldalát: Veronikának nem lett baja, és ismét kooperál: szépen alszik a nagyok ágyában, míg a nappaliban ügyködnek a katasztrófaelhárítók. (Egy pont az anyai nagyinak: az amerikai konyhának tényleg vannak hátrányai :-))

A képen Dani mint Toldi Miklós a sosem mosott függönyt szedi le, a másikon a „Kávés csendélet” című műalkotás, művészettörténész olvasóink majd behatárolják a stílust is.

2009. szeptember 8., kedd

Az első 36 óra Tel Avivban

Az első reggelen nagy várakozásokkal ébredtem. Eljön az ingatlanos és alaposan kikérdezzük, Danival bemegyünk az egyetemre, ahol vörös szőnyeggel várnak minket, esetleg az Álomlakást is megtaláljuk. A valóság kicsit másképp alakult… Az ingatlanos ugye nem érkezett meg, sőt azóta is nyoma veszett… Az egyetemre a bébit is vittük nyomatékul, én ide is készítettem egy listát a tisztázandó kérdésekről. (Hol érdemes egészségbiztosítást kötnünk, bankszámlát nyitnunk? Használhatjuk-e az egyetemi sportközpontot? stb.) Eddigi, német nyelvterületen szerzett tapasztalataim alapján azt vártam, hogy körbevezetnek, bemutatnak a leendő kollégáknak, a kezünkbe nyomnak egy „Tájékoztató új munkatársaknak” című brosúrát, ami minden kérdésben eligazít, majd záróakkordként elvisznek ebédelni. Ehhez képest Dani a számítógépes rendszerhez kapott hozzáférést és egy szobakulcsot, másban nem tudtak egyelőre segíteni. Röviden találkoztunk a főnökével is, akivel egyetlen érdemi kérdést sikerült tisztázni: ő úgy tudta, hogy két gyerekünk van, ezzel szemben a valóságban csak egy :-) Végül csak családi körben ebédeltünk meg az egyetem melletti Greg étteremben, ahol az étlapon szereplő három főfogás közül kettő kifogyott. Később a mellettünk levő asztalhoz leült egy hadirokkant bácsi, amputált karral és táskarádiót hallgatva, nem rendelt semmit, viszont letekerte a kötést a karjáról.
Ezután megnéztünk egy potenciális lakást, amit eddig az egyszerűség kedvéért csak „vegán lakás”-nak emlegettünk. Ugyanis az itt lakó hölgy vegán, és azzal a feltétellel adja ki három hónapra otthonát, hogy a fazekaiban és serpenyőiben ne süssünk húst, mert kóser családtagjai is esznek itt. Ez azonban eltörpült az egyéb problémák mellett… A bútorok és a fürdő rettenetesen leharcoltak voltak, és a három szoba közül kettő között nem volt ajtó. Mindezért erősen sokalltuk a havi 5500 sékelt, amit kért a főbérlő hölgy. Egyébként nagyon kedves festőművész, aki Indiába utazik három hónapra és a lakbérből akarja fedezni az útját. Ő Daninak is feltette a sokszor hallott kérdést, egy sosem hallott válasszal: Rokona-e Karl Marxnak? Merthogy ő igen. Ja, és a mamája magyar, szóval kicsi a világ. Bár szép kert is tartozott a házhoz, (még a csuparozsda biciklijét is megkapnánk) és a tenger csak kétpercnyire volt, azért némiképp támolyogva hagytuk el a lakást és mindjárt szívesebben mentünk vissza a Ben Yehudába.
Ezután találkoztunk Judittal, aki volt olyan kedves és egy kis bőröndöt kihozott nekünk. Végül lementünk a partra, ahol mi fürödtünk a nagy hullámokban, Veronika pedig először látta a tengert (igaz, ő aludt).
Még annyit a tapasztalatainkról, hogy kétszer buszoztunk eddig, az első alkalommal a sofőr a babakocsiért is jegyet kért, a másodszor nem, most nem tudjuk, az első vert át minket, vagy a második volt engedékeny.

2009. szeptember 7., hétfő

Megérkeztünk – Másfél szoba plusz a Rejtély

Már itt vagyunk! Maga az utazás sokkal egyszerűbb volt, mint vártuk. Muszáj elismeréssel adóznom Veronikának, aki a repülés alatt és azóta is fantasztikus partner volt, nyugodt maradt, sokat aludt, rendesen evett, érdeklődve fogadta a sok ismeretlen arcot, és jól bírta, hogy annyi helyre cibáltuk. Végül a mózeskosarat is felvihettük a fedélzetre (éljen a rugalmas, családbarát magyar légitársaság), az utaskísérők többször odajöttek rajongani a babáért. Igaz, kb. századannyit sírt, mint az előttünk utazó hároméves kisfiú. Egyébként semmi különös biztonsági ellenőrzés nem volt sem Ferihegyen, sem a Ben Gurion reptéren.
Csomagjainkat és minket egy taxi repített a szállásra – engem egyedül az lepett meg, hogy két bőröndünk a tetőcsomagtartón kapott helyet, ahova a bácsi egy spárgával odakötözte. De nem estek le…





A lakásunk kulcsait a ház előtti nyitott levélszekrényben hagyta az ingatlanokat kiadó cég munkatársa, egy levél kíséretében, hogy másnap fél 9 és fél 10 közt eljön, és elmagyarázza a tudnivalókat. Másnap jó korán felkeltünk, hogy illően fogadhassuk, én egy kis listát is írtam a kérdéseinkről. Az emberke nem került elő, 10-kor sms-t írtunk neki, azóta nem jelentkezett.

De azért mi lakunk! Van egy nappalink, konyhasarokkal (amerikai konyhánk van!), egy hálószoba, és a kettőt egy hosszú előszoba köti össze. És van még egy bezárt ajtó, ahol a lakás méreteiből kiszámíthatóan még egy szoba rejtőzik. Kívülről egy kis erkélyt látni, a zárt ajtó mögül pedig gépek zúgása, mormogása hallatszik ki. Néha egész futurisztikus dallamok szűrődnek ki, mintha egy csőben gurgulázna a levegő. Valószínűleg ott helyezték el a légkondit. Nagyon izgat minket ez a kis zárt helyiség, Dani javasolta is, hogy ha jönne az ingatlanos, igyekezzünk minél több műszaki problémát találni, hogy be kelljen menni a kis titkos szentélybe.


Itt egy hevenyészett (nem méretarányos) alaprajz:



Vigyázat! A lakás valamiért a képeken sokkal jobban néz ki, mint az életben! (Ingatlanfotósnak kéne mennem?) A valóságban minden kicsit kopott és piszkos és kényelmetlen. Piros pont jár viszont a járókáért, amit kaptunk, van internet, légkondi (36 órába telt, amíg sikerült bekapcsolnunk, de azóta a rejtélyes szobából árad ki a hűvös), mosógép. Gázrezsó van, sütő nincs, csak egy, a ráégett zsírtól fekete grillsütő meg egy mikró, és persze az otthon szívesen használt daráló-habverő-turmixoló-muffinoló berendezések is hiányoznak. Legalább nem fogok sok időt elvesztegetni a konyhában, annál többet járom a várost és még karcsú is leszek! Van liftünk, és a környék nagyon jó: a Ben Yehuda utca tele van üzletekkel, kávézókkal, a tenger pedig pár perc sétával elérhető.

2009. szeptember 6., vasárnap

Ferihegyi tudósítónk jelenti



Becsekkoltunk! Öt feladott és öt kézipoggyásszal, két laptoppal, öt sonkás-fügés szendviccsel, egy babakocsival, egy csecsemővel és egy hupléval nekiindultunk! (Piros pont jár annak, aki a fotón megkeresi az utóbbit.)

Eddig minden csillagos ötös. 53,5 kiló feladott csomagunk van (a keretünk 56 kiló), és azt is bekalkuláltuk, ha a babakocsit is fel kell adni, erre az esetre összeállítottunk egy "felesleges" csomagot, amit akár itthon is hagyhatunk. Erre nem került sor, a babakocsit az ügyfélszolgálat előzetes ijesztgetésével ellentétben behozhattuk a tranzitba, csak majd a repülőn veszik el. A mintegy negyvenkilónyi kézipoggyásszal sem volt gond. A baba pedig kapott saját ülőhelyet (ülni mondjuk nem tud, de nem baj). A határőröket és biztonsági embereket lenyűgözte a gyermek őszinte varázsa, és mindenhol soron kívül előreengedtek. Veronika ismét partner volt, habár a szokásosnál három órával előbb kellett kelnie, érdeklődve és mosolyogva nézte az új arcokat.

Azt hiszem, egy korszak lezárult. Danival két és fél évet éltünk Budapesten, (előtte Berlinben voltunk, mi kozmopolita bitangok), gyerek nélküli szerelmespárként kezdtük és kisgyerekes házasokként távozunk. Most itt ülünk a tranzitban, két korszak határán, és várjuk, hogy a gép elröpítsen minket az Új Kalandba. (Vö: átmeneti korban élünk, mert a múlt már véget ért, de a jövő még nem kezdődött el:-))

A kép édesapám műve, aki kifuvarozott minket Ferihegyre (megnyugodtunk, hogy ha autóval költöznénk, több csomag akkor sem fért volna be).

2009. szeptember 4., péntek

Finis



Még egy nap van hátra... Mivel teltek az utolsó napok? Búcsúzással, pakolással és a Gézengúz-féle vizi és szárazföldi torna tanulásával. Szavak helyett néhány kép...









(nem, ez nem az ideális magyar pár, amelyik éppen a demográfiai időzített bombát próbálja hatástalanítani, a képen a gyerkőcök három családhoz tartoznak:-)