2010. április 30., péntek

Oázis és remetelak, majd a Válasz

Aki végigolvassa türelemmel ezt a bejegyzést, megtudja, milyen nációnak néznek minket itt Izraelben.

De kezdjük Ein Gedivel! Ez egy oázis a sivatagban, kis kanyon a Holt-tenger fölötti sziklákban, ahol patakok gondoskodnak némi zöld növényzetről. Természetvédelmi terület, ahol túrázni lehet, sajátos élővilággal, a sziklákról alázúduló patakokkal, vízesésekkel. Itt értettem meg végre Izrael nemzeti park-koncepcióját: eddig nehezményeztem, hogy ezek mind 8-5-ig vannak nyitva, de Ein Gediben még szigorúbb szabályok uralkodtak, például tilos bevinni kaját. A természet itt tényleg szentély, a belépés pénzbe kerül, de ezért egy megőrzött, szép állapotú terepen kirándulhatsz, nem fogsz illegális szemétteleppel, táborozás nyomaival, neadjisten ott élő hajléktalanokkal találkozni. Éjjel pedig tudnak regenerálódni, inni az állatok.


Kőszáli kecske a parkolóban

A kétórás éhezés lehetőségétől persze azonnali farkaséhség tört ránk, és a bejárat előtt megtízóraiztunk. Számos túra között lehetett választani, ezek nehézségét 1-4-ig jelölték. Mi egy 1-es úton indultunk felfele a Dávid-vízeséshez. A kendőben szundikáló Veronikával ez megoldható volt, de az egyes fokozat egy nagyon meredek felfele kaptatót jelentett, igaz, lépcsőkőn, korlátokkal. Mivel hamar végeztünk, megpróbálkoztunk egy kettes túrával is: itt a nagyon meredek felfele út immár lépcsők és kapaszkodók nélkül kanyargott a szakadék oldalában, omlós talajon. Visítva visszafordultunk, és némán tisztelegtünk a 3-as, 4-es túrát választók előtt.

Ahol visszafordultunk



Sajnos lemaradtunk további forrásokról, barlangokról és egy rézkori templomról, de így is nagyon szép volt a túra, a sziklák közt a zubogó vízesések alatt, a tetején a tízméteres szirtről lezúduló Dávid-vízeséssel.



A Dávid-vízesés alatt

Fenn remek kilátás fogadott, szokás szerint a Holt-tengerre, a sivatagra és a környező dombokra.


Útközben találkoztunk szirti borzzal (ő az elefánt legközelebbi rokona),

fuvolázó dalosseregéllyel (ha repül, látszik, hogy aranysárga a szárnya),


de a térkép szerint leopárd is felbukkan időnként, hozzá nem volt szerencsénk. A vízesések kis öbleiben lehet strandolni, nagyon jól esett a forróságban a hűvös víz.

Az öbölben a blogger

Strandolók

Utunk során érdekes emberekkel is megismerkedtünk. A pálmát a kétgyerekes kirándulócsalád viszi, apuka egy elöl-hátul kombóban hordozta féléves és hároméves magzatait hegymászás közben. Önazonosságunk becses forrását képezi, ha nálunk is lazább szülőkre tudunk hivatkozni, de oly ritkán futunk ilyenekbe.

Figyelitek a feje felett lógó sziklamennyezetet?


Fürdés közben sajnos megismerkedtünk egy arab iskoláscsoporttal, a fiúk fentről vizespalackokkal dobálták a lányokat (szerencsére csak műanyagból, de Ein Gediben halálbüntetéssel sújtják a szemetelést.) Pedig itt is gépfegyveres „szakfelügyelő” kísérte a csoportot. A vízben pedig három kissrác csapkodott, fröcskölt, őrjöngött, apjuk a meghatottságtól párás szemmel nézte őket. Aztán szóba elegyedtünk, kiderült, hogy a szülei magyarok, de ő egyáltalán nem tud magyarul. Ezt a történetet sokszor hallottuk Izraelben: az asszimiláció nagy sebességgel zajlik, és a bevándorlók szemlátomást nem tartják értéknek az anyanyelv átadását, inkább gyors beilleszkedésre törekszenek. Legalábbis a magyaroknál gyakran előfordul.
Még a közelben beugrottunk a „Nemzeti Antikvitások Parkjába”, a hangzatos név egyetlen műemléket fed, egy római kori romos zsinagógát, jó állapotú mozaikokkal. Ezután felvetettük, majd elvetettük Kumrán meglátogatását: a tekercseket a jeruzsálemi Zsidó Múzeumba vitték, ami nyár végégig zárva tart, s a tűző napon újabb kövek között bolyongani nem volt annyira csábító. Méltó lezárást akartunk az útnak, a Szent György kolostor ezt meg is adta.

Kicsit életlen fotó, de a hangulatot átadja

A Jerikó melletti autópályáról induló kanyargós hegyi szerpentinen lehetett megközelíteni a kolostort. Az út hajdan elment egész Jerikóig, de hogy ne kelljen ide is checkpointot építeni, az izraeli hadsereg néhány betontömbbel választotta ketté épp a kolostor közelében. Az utolsó másfél kilométert gyalog tettük meg a kanyon oldalába vájt, meredek lejtős ösvényen. Arab fiúk szamarat kínáltak az útra, de nem éltünk vele, azért ők velünk sétáltak, hátha majd visszafele, felfelé... Az egyik seprűt is vitt magával, és a szamár potyadékát takarította el az útról. Legalább egyes fokozatú séta volt az Ein Gedi mércével, de a sivatagi kanyon látványa feledtette.

Portré, seprűvel


Végül megláttuk a hatodik századi kolostort: függőleges sziklafal közepébe vájva függött a semmi felett. Dani kapott egy tréningnacit, mert a sortból erkölcstelenül villantak ki a térdei, és benn megnéztük a nagyon szép kis templomot, ikonokkal, találkoztunk egy hallgatag görög atyával és nagy csoport orosz zarándokkal, ismét csak nőkkel. Rózsaillatú szörpöt és kekszet kaptunk, aztán visszaballagtunk, immár hegynek fel (Veronika rámkötve). Az arab tevegelő fiúval beszélgetve hamar megtettük a távot. Nagy élmény volt a kolostor, a mostoha természet közepén, gyümölcs, amely nem hullott az ölünkbe, le kellett szakítani, sőt felmászni érte a fára, de megérte.


A kanyon fala


A Válasz: svédnek néznek minket. Én se értem. Volt, hogy arra hivatkoztak, olyan svédesen beszélünk (magyarul), volt, hogy a hordozókendő miatt, de messze ez vezet. Egyébként itt nincs sok svéd. Kezdek kíváncsi lenni, milyen sztereotípia élhet az izraeliekben a svédekről. Sajnos senki sem találta el, de köszönöm, hogy játszottatok!

Következik: VERONIKA EGYÉVES (ma!!!)


2010. április 29., csütörtök

Szodoma és Maszada

Kini nyert. A gyepen fekvő vizesüveg a házigazda szerint azt hivatott megelőzni, hogy a kutyák odapiszkítsanak. Mert az üvegben meglátja a képmását az eb, másik kutyának hiszi, és eloldalog. Sajnos elfelejtettük megkérdezni, éjjel hogy működik a módszer.

A Holt-tenger mentén autókáztunk, megcsodáltunk egy káliumkitermelő gyárat, aztán a sivatagi dombok közé kanyarodtunk. Buckás ösvényeken jutottunk el Szodoma hegyére. Szodoma volt a bűnös város, amit az Úristen kénkővel elpusztított, ez elég jól sikerült, mert ma nincs is ott semmi, csak sivatag mindenfelé. A hegyről szép a kilátás a sivatagi buckaformációkra, a Holt-tenger déli részére és a szemközti jordániai hegységre. A Holt-tenger némi csalással értendő: ma látszólag két külön tóból áll, de a déli meder valójában rég kiszáradt, az északiból pumpálnak ide át vizet, amiből szögletes medencékben termelik ki a káliumot. Ez így illúziórombolóan hangzik, a valóságban nagyon jól nézett ki.


A Természettel való néma, elragadtatott egyesülést csak az előttünk érkező, nagyszámú és zajos család zavarta meg, akik ordítoztak, fotózkodtak, pisiltek, de kiböjtöltük őket.
A közelben lett volna Lótné sószobra, egy természeti sószikla-alakzat, de oda csak vezetővel szabad menni. Mivel ötven kilméteres körzetben nem volt lakott település, nem világos, hol lehetett volna vezetőt fogadni. Sivatagi kanyon buckás, döcögős útjain autóztunk még fél órát, mint kiderült, egy terepjáróknak szánt ösvényen.



A következő állomás Maszada, a sivatagi erőd. Ez a fő-fő zsidó nemzeti emlékhely. Maszada egy háromszáz méteres sziklaszirt (vigyázat, mínusz négyszázról indul, így majdnem eléri a tengerszintet), aminek a tetején az első században a rómaiak ellen harcoló zsidó felkelők húzták meg magukat. A hely adottságainak köszönhetően egész sokáig kitartottak, ez volt a felkelés utolsó bástyája. Mikor a rómaiak már nagyon ostromolták a sziklát, a védők mind öngyilkosok lettek, így kerülve el a rabszolgasorsot. Emelt fővel veszítettek, na. Ma a katonák fenn a szirten esküdnek fel, ezzel a szöveggel: „Maszada nem eshet el újra!”
Maszada világörökségi hely, és a tömegturizmus egyik fellegvára Izraelben, annak összes tartozékával. Kicsit sértetten kezdtük a nézelődést, mert a parkolóházba valamiért nem engedtek be minket, így tíz percet kellett felfele tolni a babakocsit a tűző napon a bejáratig, csak vacak szendvics volt a büfében, és nem fogadták el az újságíró-igazolványomat, mert tavalyi rajta a stempli. Itt is felvonó visz fel a szirtre (vagányak gyalog is mehetnek). Fenn első századi romok, Heródes ide is épített palotát, zsinagóga, fürdőház, tárolóhelyek, kis táblák magyarázzák a felkelők életét a sziklavárban. Pazar a kilátás a környező szirtekre és a Holt-tengerre, és az elmaradhatatlan bizánci templom is megvan, néhány szerzetes az ötödik században itt kereste a nyugalmat, szerintem sikerrel.


Heródes palotája

Miután megnézegettük a vakító köveket a tűző napon, csobbanni akartunk a Holt-tengerben. Ein Bokek üdülőhely esett útba, ezt a Lonely Planet nagyon lehúzta: sivár, kommercializálódott nyaralóhely, tele szervezett utak résztvevőivel, akikkel egy valamirevaló Lonely Planet-utazó egy levegőt sem szív közösen, hamisított tenger. Ehhez képest egy kellemes üdülőhelyet találtunk, valóban tele monstrumszerű hotelekkel, bömbölő zenés éttermekkel, de gondozott parttal, ingyenes (!) és kulturált stranddal. Lehet, hogy ez nem az „igazi” Holt-tenger, de nekem jobban tetszett. Az „igazi” ugyanis minden évben lejjebb megy fél métert, ezt a létesítmények nem bírják követni, egy darabig lépcsőket, stégeket építgetnek, aztán megunják. Így az északi strandokon sokat kellett lefele lépcsőzni a babakocsival nádasok, levegőben lógó stégmaradványok közt, és egy mocsaras terepen vízre szállni. Itt meg odamentünk a vízhez és kész. A mi kommercializált lelkünknek megfelelt.

Egy lopott kép Ein Bokekről


És még egy kis sivatag grátisz

2010. április 27., kedd

Beduinok és nabateusok


Mindenki szavazott?

A Holt-tenger volt a cél, de végül az egész túránk a sivatag jegyében telt. Mint a Kárpát-medencében szocializálódott lakosnak, nekem a sivatag sárga homokdűnéket jelentett eddig, amiket időnként átrendez a szél, oldalt egy guszta pálmafával. Most kiderült, hányféle formája lehet: sárga, szürke, vörös, dombos, sziklás, homok- és kősivatag, és növények is vannak benne… Izrael területének 62 százaléka sivatag (a Negev), de lakóinak csak tizede él itt.

Az első állomásunk a Joe Alon Beduin Kultúra Múzeum volt a Negev közepén, egy erdőben. Sokan nem találhatták meg, mert első látogatóként érkeztünk. Várakozásaimmal ellentétben Joe Alon nem az alapító, nem is egy híres beduin, hanem egy rejtélyes halált halt cseh származású izraeli pilóta.


A beduinok muszlim vallású, nomád népcsoport, a sivatagban vándorló életmódot folytatnak, birkát legeltetnek, egy-egy telephelyen vetnek is, majd aratás után távoznak. Izraelben az elmúlt évtizedekben megszűnt a hagyományos életforma (más országokban még létezik), a beduinok letelepedtek, sátor helyett már házakban laknak. A múzeum elég jól összeszedte a vándorló életmód tárgyait, szőtteseket, ékszereket, a földművelés és halászat eszközeit, ámulva néztük, mennyi mindent hurcolnak magukkal. Engem meglepett, hogy a temetkezési helyek szent helyek, ahova időnként elzarándokolnak (szóval mégse fújja odébb a szél azokat a buckákat). Az udvaron a festhető tehenek mintájára egyedileg kidekorált életnagyságú teveszobrok sorakoztak, és a vendégfogadó sátorban egy echte beduin bácsival lehetett teázgatni. (A személyzet másik tagja a pénztáros volt). Megtudtuk, hogy vannak birkái, és egy hasonló sátorban fogadja a vendégeit, de ő maga házban lakik. Kardamomos kávét és cukros teát kaptunk, aztán végre jött egy turistacsoport.

Beduin kézimunkákkal díszített teveszobor

Szövő beduin asszony

Szent sír közelében levő menedék modellje

Ezután egy antik sivatagi településre látogattunk. Mamshit a nabateusok városa, két hasonló sivatagi várossal együtt világörökség. A nabateusok az időszámítás körüli évszázadokban élt nép, leleményes módszerekkel, az évi egy-két esőzést kihasználva megművelték a sivatagot, ez a város a fűszerút nevű kereskedelmi útvonaluk mentén feküdt. Nem olyan híres, mint a csodálatos, szintén nabateus Petra Jordániában, de azért picit csodálkoztunk, hogy HÉTVÉGÉN egy VILÁGÖRÖKSÉGI helyszínen mi voltunk az egyedüli látogatók. Lejtős területen az egész város romjait kiásták, látható az épületek szerkezete, van átlagos ház, gazdag ház, piac, istálló, raktárak, torony. A tetejébe néhány bizánci templomot is felhúztak pár évszázaddal később, ezek jobb állapotban maradtak, eredeti mozaikokkal. És remek a kilátás a környező kanyonra meg a sivatagi dombokra.

Nabateus romok

Bizánci templom

Kilátás a kiszáradt patakmederre

Innen az út is egyre szebb lett, sivatagi dűnék közt kanyarogva érkeztünk Hamakhtesh Hakatanhoz, ami egy eróziótól és a sziklatömegektől beomlott kráter. Irigykedve szemléltük az éjszakázáshoz készülődő táborozókat, és a kocsitól kis sétával elértük a kráter szélét. Épp nyugodott le a nap, ettől fakó a felvétel (az életben sokkal monumentálisabb). Nekünk nagy élmény volt a messzire elterülő lilás-barnás kráter a gyér növényzettel borított sivatagi buckák között.

A kráter

A szállásunk egy mosavban volt. A mosav olyan, mint a kibuc (végülis ez is egy téesz), csak itt engedélyezik a magántulajdont, a gyerekeket sem kell bedobni a közösbe. Viccesnek találtuk, hogy a faluba (ami egy út végén feküdt), sorompón át lehetett csak behajtani. A szállásunkat magyarul bungalónak vagy dácsának titulálnám:-), Izraelben zimmernek nevezik: kis kiadó faházak ezek, benne az elmaradhatatlan jacuzzival. Nem vicc. Enélkül egy izraeli nem merészkedik ki a természetbe. Nagyon kellemes faburkolatú házacskát kaptunk a falu legszélén, reggelizés közben a verandáról lehetett nézegetni a sivatagot, ami a házon túl kezdődött. A jacuzzit is élveztük, az egyetlen bizarr momentum az volt, hogy a háziak megkértek: a rezsót csak kinn a teraszon használjam. Szívesen kikérdeztem volna a szállásadóinkat, milyen az élet a mosavban, de végül csak egy rejtélyre derült fény: hogy miért hevernek háromméterenként a ház előtti gyepen vizespalackok. Sajnos mi nem találtuk ki, pedig a házibácsi felajánlotta, hogy nem kell kifizetni a szobát, ha megmondjuk.

A következő részben elárulom.

Az ott a sivatag

Kedvencem a matyómintás mosdókagyló

2010. április 26., hétfő

Kezdődik

Olvastuk a könyvekben, tudtuk, hogy az egészséges lelki fejlődés jele, elkerülhetetlen minden kisbaba életében, és nyolc hónapos kor körül szokott bekövetkezni. A neve is „nyolc hónapos félelem”: a csecsemő megtanul ragaszkodni az ismert személyekhez és félni kezd az idegenektől. A mi babánknál késett a dolog, válogatás nélkül mosolygott mindenkire, nem félt az ismeretlenektől, élvezte minden felnőtt és gyerek társaságát. Pedig a nyolc hónapot rég elhagyta, a koráról lehet vitatkozni, de 10 és 12 hónap között szóródnak a becslések.
Ma elkezdődött. Mikor a főbérlőnk, Or beugrott, Veronika kétségbeesett zokogásba kezdett. Tegnap még vidáman kacérkodott a tevegelő arab fiúkkal, barátkozott az orosz zarándoknőkkel. Igaz, hogy Or közel két méter magas (de az apja is majdnem 190 centi) és visszacsapott baseballsapkát viselt, és igaz, hogy Veronika fáradt lehetett a megelőző napoktól, de szerintem ez volt a nyitóakkord. Nem örülök, hogy éppen a budapesti túránk előtt történt, mikor a nagyszülőknek terveztem lepasszolni őt.


Másik hír: újabb fogacska érkezik, alul.

Veronika hamarosan egyéves lesz (azazhogy egy éve született), ebből az alkalomból ünnepi különszámmal jelentkezem majd. De előbb még a Holt-tengeri beszámolóval.

Megjöttünk


Még a szokásosnál is remekebb volt a túra, sok-sok impozáns sivataggal.

De ti nem tippeltetek, hogy milyen nemzetiségűnek néznek minket itt Izraelben, egy árva találat nem jött, meg vagyok sértve. Így nem lesz halvás csoki. Tessék szavazni, segítségül felsorolok pár nációt, ami közé elrejtettem a helyes választ: angol, német, francia, orosz, olasz, spanyol, finn, svéd, amerikai, ausztrál, grúz, koreai, marokkói, kínai. Szavazás kommentben! Addig nincs beszámoló az utunkról! Van elég fotó rólunk a blogon, azon tanulmányozhatjátok a nemzetkarakteriológiánkat.

Büntiből leírom a mai délelőttömet.

8:00 Acélos léptekkel lemegyek a bérautóhoz, hogy visszavigyem a kölcsönzőbe (kb. 2km-es út, + tankolás, húsz perc alatt meglesz).
8:05 1. számú benzinkút: nem férek oda, mert egy nyergesvontató tankol, az összes állomás foglalt.
8:07 Végre odaférek az egyikhez. Jé, a tank ezen a kocsin a másik oldalon van. Nem tudok megfordulni, minden állomás foglalt.
8:10 Elindulok egy másik kúthoz. A dugóban araszolva észreveszem, hogy büntetőcédula fityeg a szélvédőn. 500 sékel. Éjjel megint a járdán parkoltam, mint mindenki más, de én nem ismerem a játékszabályokat. Este 8-kor még megbírságolt az őr.
8:20 A 2. számú parkoló egy hotel területén van, elakadok a sorompónál, végül kapok egy parkolókártyát, amivel beengednek.
8:23 Beállok a kúthoz. Kéri az útlevelem számát a bankkártyás fizetéshez, de az én útlevelemen betűk is vannak. A személyzet szól, menjek át a másik automatához.
8:25 Átmegyek a másikhoz. Nem jó a bankkártyám. Adok egy másikat. A kutas tankol nekem.
8:35 Megtankolva távozom. A dugóban araszolva észreveszem, valamiért csak háromnegyedig töltötte meg a jóember a tartályt.
8:45 Túlmegyek a kölcsönzőn, de úgyis vissza kell fordulnom tankolni. Hömpölygök az autóárral együtt. Sikerül megfordulnom.
8:55 Megtalálom a 3. számú benzinkutat, itt megtöltik a tartályt.
9:00 Ismét vissza kell fordulnom, amíg azt kémlelem, hol lehet, átmegyek egy piroson.
9:05 Visszafordulok.
9:12 Megérkezek a kölcsönzőhöz. Nem találom azt a papírt, amin az autó karcolásait jegyzőkönyveztük. Szerintem nem adták oda.
9:25 Minden rendben, autó leadva, két keréken, feldúltan távozom.

2010. április 22., csütörtök

Találós kérdés

Sok szó esik mostanában a repülési gondok kapcsán Izlandról, talán érdekelhet titeket, hogyan láttam én két évvel ezelőtti emlékezetes utunkon az országot: akkor nem volt vulkánkitörés épp, csak gazdasági válság. A szerző fényképeivel. (Szakterületem a lángoktól ölelt I-s országok:-))Egy frissebb írásom itt a vállalati témák iránt érdeklődőknek.

Három napra ismét eltűnünk: irány a Holt-tenger környéke!

Addig is tippeljétek meg, milyen nemzetiségűnek szoktak minket (felnőtteket) nézni leggyakrabban Izraelben! Várom a javaslatokat kommentben, csak bátran, a helyes megfejtőnek hozok egy halvás csokit.

Viszlát hétfőn.

2010. április 21., szerda

Kutyák és macskák

Állatbarátoknak.
Tel Avivban nagyon szeretik a kutyákat és macskákat. Igaz, kicsit máshogy. A városban szerintem minden második ember kutyát tart, lakásban, minden napszakban kutyasétáltatók tömegei mászkálnak a parkban. Én nagyon értékelem, hogy a végterméket kötelező felszedni, a parkban elhelyeztek nejlonzacskó-lelőhelyeket, és 99 százalékban az emberek be is tartják a szabályt. (Ennek köszönhetőn merem a park füvén hagyni kalandozni Veronikát.) A kutyusokat egész iparág szolgálja, számos bolt, kozmetika, állatorvos található a környéken.


A macskáknak más a státusza: rengeteg az utcán lakó cica, akiket rendszeresen etetnek a rajongóik. A mi házunkhoz is tartozik néhány, a táljuk mindig tele van macskatáppal. Az izraeli macskák válogatottan szépek, dús, tömött a bundájuk, egyáltalán nem úgy néznek ki, mint az otthoni szedett-vedett kóbor macskák.

Házunk elit macskája (a másik kettő nem ülhet fel a motorra)

Ennyit a nagyváros liberális és kozmopolita állatairól. Az arab részeken inkább a macskát szeretik, az (ultra)ortodox településeken meg egyiket sem láttunk. A kutyát kifejezetten tisztátalan állatnak tartják a zsidók, a kutyatartást a Talmud is tiltja. Provokációnak értékelték, mikor az ultraortodox Beitar Ilit településen egy kamasz végigvonult egy blökivel. De macskát sem igen tartanak. Mondjuk nyolc gyerek mellé én se vállalnék házikedvencet.


2010. április 20., kedd

Nemzeti ünnep

Már megint ünnep van. Peszach ugye egy hétig tartott, a Holokauszt emléknapot valahogy nem vettük észre, de ma volt Izrael állam alapításának napja, tegnap, előtte meg az izraeli háborúkban elesett hősök emléknapja.

Emlékeztek Jom Kippurra, mikor egy napra leállt a forgalom? A hősök napján is van egy ilyen momentum. Este (merthogy az ünnep zsidó módra napnyugtától napnyugtáig tart) megszólal egy sziréna, erre mindenki szoborrá merevedik egy percre, az autók megállnak, az autósok is kiszállnak. Így emlékeznek. Másnap délelőtt megismétlődik egy pillanatra. Figyeltem nagyon, de nem tudtam fotózni, alig volt hosszabb az egész, mint egy piros lámpa. Azért másnak sikerült:-)


A függetlenség kikiáltásának napján (azaz a megelőző estén) óriási buli volt a Rabin téren: koncert, tüzijáték és megszámlálhatatlan sok ember. A majálisok kelléktárán kívül (lufik, villogók stb.) két judaikum: habbal fújják egymást és gumikalapáccsal verik egymás fejét (utóbbi inkább kalapács alakú lufi). És persze a gyerekek jeleskednek mindkettőben. Az izraeliek ismét megmutatták, milyen liberálisan nevelik a kicsiket, rengeteg csecsemőt vittek ki az este tizes eseményre. Nálunk közben minden erőfeszítésünk dacára lett napirend, így Danival felváltva kukkantottunk ki a térre.


Habozó kamaszok

Ma meg az egész város a parkban grillezett, minden talpalatnyi helyen hordozható faszénkályhán saslikot sütögettek, a fülledt nyári napon, mint egy felhő, ült a füst a park felett. Az autók és az üzletek zömén kis izraeli zászló lengett, az emberek felén az alkalomra szabott fehér alapon kék feliratos póló volt (sajnos nem értettem a feliratot).



És hogy jön ide a férjem? Úgy, hogy az egyetem erre a két napra is bezárt, és ő itthon dolgozott, pedig már a peszachi 8 napos szünet is komoly kihívás elé állította a kapcsolatunkat. Ő ugyanis nem örül a potya vakációnak. A matematikus olyan, mint a zeneszerző, akinek rövidke élete alatt végtelen sok szimfóniát kell szereznie. Neki meg minél több tételt bebizonyítania. A sima hétvégéket meg szoktuk tartani, de nehogy már rövidebb legyen az életműve, csak mert itt évi negyven napra bezár az ország. (Vö. a Dániel név jelentése: Isten a bírám). Úgyhogy ilyenkor zavarjuk egymást, én őt, a gyerek őt, ő engem, a dolgok egymásba folynak és nem jutunk semmire.

Egyszer majd azt is elmagyarázom, mi az a bonyolultságelmélet.


2010. április 19., hétfő

Papagájok, macesz és egy bejelentés

Mint már említettem vala, Izraelben Sabbatkor nincs tömegközlekedés. Így a hétvégén mindig gondban vagyunk, mit csináljunk. Általában lustálkodunk:-) De nemrég eljutottunk végre a tőlünk nem messze fekvő papagájparkba. Már többször próbáltuk, de mindig épp zárva tartott, végül neten kinyomoztuk, hogy csak szombaton fogad látogatókat. Sokféle madár volt, szabadon is, ketrecben is, sőt néhány idomított papagáj a vállunkra ült. Szegény Daninak is, aki pedig már többször hálaimát rebegett nekem, hogy a két harci hullámospapagájomat még a megismerkedésünk előtt elajándékoztam. Emellett volt cirkusz bicikliző papagájokkal, flamingótó, kecskesimogató és hatalmas játszótér, meg néhány tikkadt hüllő.


Aztán életemben először készítettem egy vadas marhát, a helyi ízvilághoz adaptálva szalvétagombóc helyett maceszgombóccal.

És ma hivatalosan megnyitottam a strandszezont egy nagy tengeri úszással!!!

A bejelentés: május 2-20 között Veronika és én Budapesten leszünk. A téli vizitünk során mindenféle okokból nem sikerült mindenkivel találkozni, most lehet időpontokat foglalni:-). Már várom, mert nagyon jó dolgunk van itt, de a rokonok-barátok hiányoznak.

Köszönöm a szavazatokat, mivel sokan választottátok, hogy az utazásainkról írjak többet, ehhez többet kell utazni, így Budapest előtt kialkudtam még egy holt-tengeri túrát Danitól.

A következő részben az izraeli ünnepekről írok, valamint arról, milyen egy nagy tudós feleségének lenni.

2010. április 16., péntek

Haifai kirándulás

Már kicsit elfáradtunk a sok utazásban, de Daninak szereplése volt a Technion egyetemen, és szolidaritásból Veronika meg én is elkísértük. Már rutinosan vonatoztunk el a Bat Galim haifai állomásig, ahol megcsodáltuk a retrós enteriőrt. Izraelben nagyon sok helyen láthatóak a 70-es, 80-as évek geometrikus rondaságai, mintha akkor egy hullámban modernizálták volna az országot.


A Titkos bevándorlás múzeumában kezdtük. 1934 és 1948 között a britek korlátozták a zsidók bevándorlását Palesztinába, ezért Európából nagyüzemben érkeztek titkos hajók (lásd Exodus), tiltott bevándorlókkal, kalandos körülmények között. Egy részüknek sikerült bejutni, sokat ciprusi menekülttáborba küldtek a britek. Aztán 1948-tól már jöhetett mindenki. Itt felállítottak egy eredeti hajót, bemehettünk igazi tengeralattjáróba, és egy kis haditengerészeti rész is volt. Veronika élvezte.



Innen a felvonóval felmentünk a Kármel hegyre. A felvonó aljában levő, tengerre körpanorámás, szintén masszívan retrós kóser tejvendéglőben thai kaját ettünk, hiba volt. A felvonó sem volt olyan látványos, mint a jerikói, alig nyújtott kilátást, még fenn sem.

Szörfölők a tengerparton

Fenn benéztünk a karmelita kolostor zarándoktemplomába (19. század), aztán elsétáltunk a prof lakására vacsorázni, aki Danit meghívta. A prof magyar származású, pontosabban mindkét szülője magyar, de ő Svájcban nőtt fel és mindenféle életrajzi véletlenek miatt nem tanult meg magyarul. Ennek dacára (vagy épp ezért) megszállottan foglalkoztatja a múlt, és izgalmas családi levelezése feldolgozásához kutató hajlamú asszisztenst keres (magyar és német nyelvtudással, levéltáros buzgalommal, aki tud ilyet, kommentelje be). Az egyetem vendégházában ért véget a nap. Fantasztikus szobát kaptunk, sokkal szebb és otthonosabb volt, mint a Tel Aviv-i lakásunk, de mindössze egy éjszakát töltöttünk benne.

Reggel kicsit sétáltunk a campuson, kellemes, zöld területen fekszik az egyetem, az épületek persze a szokásos beton-rondaságok, de ez egy egyetemen kevésbé szúr szemet. Itt kutat a magyar születésű kémiai Nobel-díjas Avram Hershko (Herskó Ferenc) is, de vele nem futottunk össze.



Danit átadtuk a gráfoknak, és mi lányok megnéztük Haifa azon részeit, ahova legutóbb nem jutottunk el. Egész pontosan az orosz, az arab és a német negyedet. Az első kettő sajnos nem rázott meg, csúnyák voltak. Az meg már Veronikát sem hozza lázba, ha orosz feliratokat látunk a boltokon, vagy hogy az arab piacokon dörzsikét, kínai fazekat meg olcsó tigriscsíkos fehérneműt árulnak. A német negyed kellemes volt, az előzőekkel ellentétben nem laknak benne németek, a második világháborúban a britek elűzték őket. A házak itt egész határozottan házszerűek voltak, semmi különös, 19. századi, lakható, kellemes házak, de ez már itt Izraelben ünneplésre ad okot. A negyedet rehabilitálták, és ma ez az éttermek utcája, mulatónegyed. Ha emlékeztek, Haifán a hegyoldalon lefelé húzódik a Bahai Kert, a német negyed ennek a meghosszabbítása a tengerig.


Házszerű házak, Düsseldorf külvárosában senkinek nem szúrnának szemet

Ezután felmentünk a Kármel hegyre. Innen már volt kilátás! Végigsétáltunk a hegy tetején épült sétányon, a Bahá’í kertben ismét lenéztünk fölülről a geometrikus rendben ültetett virágokra és a tengerpartra.

A Bahá'í kert, meghosszabbítása a német utca

Még Mane Katz expresszionista művész múzeumát céloztuk meg, de zárva volt átszervezés miatt, jobb híján átmentünk a japán művészeti múzeumhoz, azt is épp átépítették. A kultúrprogrammal ilyképpen hamar végeztünk, meg Haifa nevezetességeivel is, és a fiúk még mindig matekoztak, így beugrottunk az állatkertbe. Teljesen eldugott helyen volt a bejárata, egy parkban, a játszótér mögött, és a Kármel-hegy egyik szinte függőleges lejtőjén épült – szegény állatoknak kapaszkodniuk kellett, hogy le ne essenek. Ettől nagyon furcsa volt az egész, a meredélyeken toltam a babakocsit, viszont igazi sztárokat láthattunk: bengáli tigrist, leopárdot, barnamedvét, elefántot. Az állatok többsége épp sziesztázott.

Bengáli tigris

Bónuszként mindhárom haifai vasútállomásra eljuthattam: az egyikre érkeztünk, a másikon volt a találkozónk az előadását sikeresen megtartott Danival, és a taxis tévedésből a harmadikra vitt engem (majd dühösen korrigált). Sokat furikáztam 35 sékelért.