Zsuzsa már nem terhes, de életben van

Az izraeli nevezetességek helyett sajnos csak egy újabb kórházi horrorsztorival tudok szolgálni. Aki nem bírja az ilyeneket, hagyja is abba azonnal az olvasást, a lényegi információkat már a címmel elsajátította. Lesz ismét vér és izgalom, mentőautó és szomorúság, tovább mélyül a kapcsolatom a János Kórházzal és a lét kapuin zörömbölök megint. Szerencsére nem nyitották ki.

Pedig épp kezdtem jól lenni… A 12. hét végére visszanyertem ifjonti életerőmet, elmúlt a hányinger, virgoncan röpdöstem a gyógytorna-terhesség-hivatalok-csomagolás négyszögében, elújságoltam az 587 legközelebbi ismerősnek a nagy hírt, előszedtem a terhesruhákat, és már épp terveztem, hogy a blog címébe is felveszem az új családtagot. Boldog, büszke, önmagával harmóniában levő kismamaként léptem a genetikai ultrahangra. „A mennyországból, mint egy gangról, lelátni a pokolba.” És elég gyorsan le is lehet csúszni... Sajnos én is rögtön láttam, hogy nincs szívhang. Már egy-két hete nem élt bennem a baba. Ki kellett venni, ott is maradtam a kórházban rögtön, rutinműtét, másnap hazamehetek. Másképp alakult… A szülészorvosom saját bevallása szerint tíz év alatt ilyet még nem látott, és rémálmaiban se térjen vissza a műtétem. Amin ismeretlen okokból három liter vért vesztettem, az orvosok egy órán át küzdöttek az életemért, igazi izgalmas rész lett volna akármelyik kórházi sorozatban. Kár, hogy én nem láttam. Az intenzív osztályon tértem magamhoz, minden elképzelhető testrészemből csövek lógtak ki. Kaptam rengeteg vért, infúziót, gyógyszert, így az elvérzésről letettem, de még egy napig lebegtették az orvosok, hogy kiveszik a méhemet. Aztán egyre jobban lettem, és mégse vették ki, viszont megszabadítottak a csövektől, majd egy nap után elhagytam az intenzív osztályt. Főleg a többi beteg állapota volt nyomasztó itt, no meg az ágyhoz kötöttség. Viszont külön ápolónő ugrált körül. Általában is nagy köszönet a János Kórház személyzetének, mindenki nagyon rendes volt velem. Két napra még visszavittek a szülészetre, ahol egyágyas, fürdőszobás szobát kaptam, és mindenki látványosan örült, hogy két lábon járok. Mindeközben Dani Tel Avivban volt, Veronika a nagyszülőknél, azaz minden a szokásos. A hónap dolgozója címet pedig Csíkos Nagypapa kapja, aki a babaúszáson kívül a Nagy és Nehéz Projektet is átvette tőlem.

Nagyon szomorúak vagyunk a kisbaba elvesztése miatt, akartuk őt, és most sok álmunk és tervünk romba dőlt… A többit pedig még fel se bírom fogni. Elvileg még lehet gyerekünk, bár az orvosok érthetően nem lelkesedtek a gondolattól, mindenesetre hosszas várakozást és sok kivizsgálást javasolnak.

Vasárnap végre elrepülök Danihoz Tel Avivba, és remélem, magam mögött hagyom ezt a téli kálváriát.