Hihetetlen, már egy éve velünk van Veronika!
A nagy nap alkalmából kis visszatekintés.
Már a terhesség legelején meg voltam győződve arról, hogy lányom lesz, Dani a második hónapban javasolta a Veronika nevet, ezt rögtön el is fogadtuk, noha az ultrahangon a legvégéig nem fedte fel magát a kis jövevény. Vidám, mozgékony, kiegyensúlyozott, játékos babának éreztem, annak is bizonyult. Valamint nagy fekete hajra számítottunk, ez a születésénél még így is volt, azóta értetlenül nézzük, hogy lett belőle szőke kislány. Nobody is perfect.
A születést inkább nem részletezem, képzeljetek ide egy újabb kórházi horrorsztorit. Csak annyit népnevelési szándékkal: ha a koraszülés leghalványabb esélye felmerül, olyan kórházba érdemes menni, ahol van PIC, azaz koraszülött intenzív osztály. (Nem mindegyikben van.) Mi ezért mentünk a Jánosba, noha egész máshova jártam terhesgondozásra, és nagyon jó döntésnek bizonyult.
Április 30-án éjjel, bő két hónappal a kiírt terminus előtt jött világra Veronika, mindenki nagy meglepetésére. 1,5 kilóval, 42 centivel, 9/10-es apgarral. Utóbbi nagyon szép teljesítmény egy koraszülött babától. Az első találkozáson az akváriumban barna bőrű, csapzott, hosszú fekete hajú, beesett arcú, vézna karú, nagytalpú kis lény feküdt. Egy szál pelenkában, mint egy kis Maugli.
Aztán innentől vidám a történet: Veronikával tényleg minden rendben volt, önállóan lélegzett, egyre többet evett, ruhácskát is kapott, csupa jó hírt hallottunk róla, szinte már szégyenkeztem a többi PIC-es anyuka előtt. Nekem lett rengeteg tejem, és az első hónapot nagyjából a kórház alagsori, ablaktalan fejőhelyiségében töltöttem a láthatások között. Nem, nem volt olyan szörnyű, egyszerűen csak végig kellett csinálni. De Operában is voltunk, kettesben Danival, két héttel a szülés után, amit kevés szülő mondhat el (persze korábban még pocakos eseménynek terveztük). A tizedik napon Veronikát, mint osztályelsőt áthelyezték a „sima” koraszülöttrészlegre. Kézbe vehettem, szoptathattam. Nagy csodát láttunk: egy másfél kilós kis emberkezdeményt, akinek normális esetben még sokáig az anyaméhben a helye, de már eszik, ásít, forgolódik… Sírni még nem tudott. Nem felejtem el csodálkozó, ámuló arcát, mikor először etettük meg cumiból (addig szondán táplálták). Döbbenetes, de a közös fotókon mindig miránk nézett, figyelt. Világutazó hajlama már ekkor megnyilvánult, mert az egy hónap alatt 6 (!) különböző kórházi szobában lakott. Stréber természete is feltűnt: valahányszor a főorvos asszony bejött a szobába, ő rákezdte a szopizást, pedig addig lustálkodott. Lassan gyarapodott, és gyermeknapra kétkilósan hazavihettük.
1600 grammosan
Immár mindig velünk volt a pici lány… Az első hetek nagyon emlékezetesek – a mosdókagylóban fürdettük, a legkisebb méretű babaruhák is lógtak rajta, s főleg: milyen drabálisan nagydarabnak láttuk az időre született, 3,5 kilós csecsemőket. Egyszerűbb lett vele, mint vártuk: nem sírós, nem bukós, nem hasfájós baba volt, a popsija nem pirosodott ki, semmire nem lett allergiás, amit ettem, a fürdést is jól viselte. (Ennyi szerencsétlenség után azért nekünk is lehet néha mázlink.)
Lassan beindult az élet, kialakult a szoptatás rendje, nyáron minden héten takkra negyed kilót hízott, rengeteget jártunk vele orvoshoz, de legalább hamar megtanultunk kimozdulni. Július végén már egy ötnapos balatoni nyaralásra vállalkoztunk, előgyakorlatnak Izraelhez (és nem mertük bevallani a kérdezőknek, mennyi idős ez az édes baba). Augusztusban elkezdett mosolyogni, aztán már indultunk is Tel Avivba, és Veronika mindig velünk volt, mindenben partner volt… És azóta is zajlik vele az élet.
Néhány korai fotó
Következik: az egyéves
Nagyon gratulálunk az első szülinaphoz, Veronika nagyon nagyot fejlődött az elmúlt egy évben!
VálaszTörlés