Második nap: Mini Izrael, Abu Gosh és a Holt-tenger

Dani éjjel elrepült Zürich és a gráfok felé, másnap pedig Csíkos Nagyival és Veronikával egy lightosabb napnak vágtunk neki, már ami a kultúrtörténeti mélységet illeti. Azért estére elfáradtunk rendesen, főleg, hogy az ifjú művésznő mostanában éjjelenként két fellépést is adott. Említettem már, hogy gyerekkel is lehet utazni?
Mai látnivalóink az eddigiektől eltérően nem szerepelnek egy egyhetes szentföldi buszos túra programjában. Mivel Csíkos Nagyi nem élt-halt a belföldi turizmusért, Mini Izraelben kezdtünk, legalább kicsiben lássa a nevezetességeket.

Cvát makettje. Keresd meg a kakukktojást!

Jeruzsálem városfalai, krokodillal

Ezek a miniparkok általában kicsit gagyik, ez sem volt kivétel. Ráadásul a hely mikroklímája valamiért húsz fokkal melegebb volt, mint a környező vidéké, így a tűző napon szédelegve bandukoltunk a 300 legómakett között, más családok nyűgös gyerekeivel együtt. Sajnos a hatást hangeffektekkel fokozták a tervezők: a minimecsetből müezzin óbégatott, a kibucból kotkodácsolás szűrődött ki, Cvátból pedig a „Hegedűs a háztetőn” dallamai, s elvegyültek egy permanens háttérzajban. Viszont a belépőből nagy kedvezményt kaptam, mint újságíró. Arra jó volt a bemutató, hogy elszégyelljem magam: mennyi mindent nem láttam még az országból. Több izraeli gyár makettjét is láttuk, gördülő futószalagokkal, belső vasúttal, de ezeknek a leírása nem szerepelt az angol nyelvű kalauzunkban, feltételezem, nemzetbiztonsági okokból.
Innen áthajtottunk a közelben levő Latrun kolostorhoz, ami egy szép, 19. századi épület, de ennél jobban nem tudtunk elmélyedni benne, mert több száz autó parkolt előtte, és már a parkolóban lacikonyha, perec, zsákbanfutás-lepényevés zajlott. Elmenekültünk.

Következő megállónk Abu Gosh volt. Az arab falu az ország humusz-fővárosa, a humuszról majd egyszer megemlékezem egy önálló bejegyzésben, elég annyi: szerintem akármilyen jól csinálják, azért, mondjuk a csemege uborkához hasonlóan, egy bizonyos nívó fölé nem tud menni. A szűk utcákon szorgosan igyekeztek behívni minket az arab férfiak a vendéglőkbe. Az útikönyv szerint a falu szép épületeiről és a zsidók és arabok szokatlanul békés viszonyáról nevezetes – egyiket sem tapasztaltuk (igaz, csak arabokkal találkoztunk rövid ottlétünk alatt). Egyébként Abu Gosh keskeny és meredek utcáin sem lehetett parkolni, mert a szombati kihalás elől több száz jeruzsálemi keresett itt menedéket a csicseriborsópüré társaságában. Végül egy sikátorban sikerült megállni, távozásnál újabb karcolásokat ejtve a bérautón (ez sem szúrt szemet). Egy keresztes kolostorba igyekeztünk, ez tényleg nagyon szép volt, a templomban meglepően jó állapotú, eredeti (restaurált) freskókkal. Csak a figurák arca mosódott el, a török uralom alatt (emberábrázolás tilos, mint említettem vala). A templomban csodás énekszót hallottunk: a kriptában egy zarándokcsoport énekelt és gitározott. Ez a spontán koncert volt a nap fénypontja. Aztán Abu Gosht is elhagytuk.


Román kori boltívek, porszívózó apácával

12. századi freskók

Mivel meglepően hamar végeztünk a mai programmal, még a fakultatívnak hagyott Holt-tengerhez is elszaladtunk. Ez azért volt jó, mert a hosszabb úton oda- és visszafele Veronika elaludt a kocsiban. Oké, a korábbiakban is partner volt, csak nem aludt.
Átautóztunk Jeruzsálemen, majd alig fél óra alatt 1200 métert ereszkedtünk, egész mínusz 400 méterig. A tengerszint alatt eltűnt a növényzet, kovától vörös kopár dombok közt lejtett a meredek szerpentin, és felcicomázott tevék jelentek meg a benzinkutak előtt, turistákra várva. A föld legmélyebben fekvő területére érkeztünk, amelyet a legkopárabb táj vesz körül. Ezt még az infrastruktúra is fokozta. A parthoz vezető utolsó szakaszon kátyús, szétbombázott úton kerülgettem a gödröket, köröskörül kibelezett, ablaktalan épületek omladoztak. Ezt a területet 1967-ben foglalták el az izraeliek, talán szétlőtték a jordán kempingeket? Vagy mert a tó vízszintje folyamatosan csökken, túl távol kerültek a parttól? Láttunk a víztől távol levő, levegőben lógó csúszdarendszert is, de a kedvencem ez a kis gyöngyszem:



Igaz, ezt már a Kalya strandon lőttem. Ez is lepukkant volt, viszont pénzbe került. A koreai turisták tömege közt leballagtunk a kopár partra, mínusz 422 méterre. A Holt-tenger persze egy tó, sótartalma 33 százalékos, semmilyen élet nincs benne, és a nagy sűrűség miatt úszni sem lehet. A víz nem volt hideg, a strandolók az itt szokásos két dolgot csinálták: 1. befeküdtek a tóba, ami kezüket-lábukat kivetette 2. bekenték magukat a gyógyhatású fekete iszappal. Csíkos Nagyit beküldtem a vízbe, de egyikre sem volt hajlandó. Aztán hazadöcögtünk a szerpentineken.