Peszachi utazás, 1. nap: bahaiok, arabok, drúzok és persze a keresztesek

Először is, ez a 100. bejegyzés a blogomban. Éljen, éljen, köszönöm az olvasók figyelmét és megjegyzéseit! Olvassatok, kommenteljetek!

A bahai vallásról már írtam. Az első napot az akkói Bahá’í kertben kezdtük, itt raboskodott a vallás alapítója és egyik prófétája, Bahá’u’llah. Már nem a kertben, hanem az akkói Citadellában, később azt is megnéztük, itt a hamvai nyugszanak, pazar díszkerttel körülvéve. Sajnos a sírját és a belső kertet nem láthattuk, mert azok csak délig vannak nyitva, ez nem jött össze autóbérléssel, 120 km vezetéssel és Veronikával, aki meg akart állni útközben.


Azért a külső kertben sétálgattunk, nagyon szép, gondozott franciakert, az egzotikumot piros muskátlik képviselték. Sajnos másfél ösvény volt csak megnyitva a nagyérdeműnek.





A következő állomás Akkó belvárosa volt (én már jártam itt, blogoltam is róla, keresztes és török emlékek stb.), ami, mint arab település, viszonylag érintetlen a peszachi kihalástól. A parkolás nehezen ment, de végül egy féllegális helyen egy arab férfi bevezényelt minket az utolsó üres helyre. Pénzt nem szedett, csak annyit kért, hogy a bódéjánál vegyünk friss narancslevet.
Dani megnézte az Al-Dzsazár mecsetet, azalatt én megetettem Veronikát. Még a kereszteslovagok földalatti városa is nyitva volt. Közben Veronika átpisilte a ruháját, ezért bevetődtünk a bazárba, és vettünk neki egy új bodyt. Hihetetlenül olcsó volt, de már foszlik. Láttunk egy gyanús csemegét, ami leginkább éretlen, zöld mandulára emlékeztetett, a szőrös héjával együtt, de megkóstolni nem mertük. Végigsétáltunk (felváltva) a templomosok 350 méteres alagútján, ami a kikötőhöz vitt. Aztán a karavánszerájban röptében átpelenkáztam és átöltöztettem Vevét. Végül kisétáltunk a világítótoronyhoz, messziről láttuk a Szent János templomot, de tanácsosabb volt sietni az autóhoz, mert a lányunk feltűnően álmosodott.

A keresztes citadella, ahol később Bahá’u’llah raboskodott

Akkói életképek

(Engem erősen foglalkoztat, ki veszi meg azt a rengeteg estélyi ruhát, amit az arab bazárok árulnak, mikor az összes nőt fejkendőben látjuk?)

A napnyugta a Kármel hegyen ért minket, egy karmelita kolostor parkolójában. A kolostor sajnos már zárva volt, semmi nem látszott belőle, a kilátást pedig bokrok takarták. Viszont láttunk kirándulásból hazafele igyekező drúzokat.

A drúzok egy újabb vallási kisebbség: a 11. században váltak ki az iszlámból Egyiptomban, görög filozófiai tanok hatására. Sokat üldözték őket, ezért szorultak fel a Haifa fölötti hegyi falvakba, például a Daliyat el Carmelbe, ahova igyekeztünk. Akinek szimpatikus lenne a vallás, le kell lombozzam: nem lehet betérni és beházasodni sem. A drúzok (az arabokkal ellentétben) szolgálnak az izraeli hadseregben.
A falut az útikönyv hangulatos, érintetlen kis településnek festette le, remek éttermekkel, ezért úgy terveztük, hogy ott vacsorázunk. Sajnos a valóságban elég kommercializált képet mutatott, a központja tele volt üzletekkel, csigalépésben haladt a kocsisor, parkolóhely alig akadt, és a kiírások szerint mintha az éttermekben is az untig ismert pita-falafel-saslik kombinációt árulták volna. (Írok az izraeli konyháról is, úttörő becsszóra.) Veronika épp elaludt, így kis se szálltunk a kocsiból és hazaautóztunk, vacsorára pennét ettünk tonhalkonzervvel. Nem is fotóztunk, de plagizálok egy képet drúz nőkről: tényleg így néztek ki.