Kismama távmunkában

Akcióban

„Dolgozó anya” kategóriában két példaképem van:

1. Lucia, akit csak a blogjából ismerek, és egyedülálló anyaként otthon van kisfiával, miközben napi nyolc órát fordít,
2. és egy „offline” évfolyamtársnő. Ő egy szombatra eső munkanapon reggel hatkor kocsiba pakolta három bölcsődés gyermekét, és magával vitte őket egy vidéki ügyfélhez tárgyalni. Előző este még 11-ig söröztünk.

Versenyezni persze nem merek velük, de én is elkezdtem dolgozni óvatosan. A szokásosat: cikkeket írok, csak ezúttal szó szerint távmunkában. Kopp-kopp-kopp, eddig egész jól ment, a telefoninterjúkat igyekeztem Veronika alvásidejéhez igazítani, aztán valamikor megíródnak a cikkek.

Most viszont kitört az a korszak, amit korábban csak mint valami sci-fi novellát képzeltem el, ha a barátnőim meséltek róla. Hogy a gyerek majd fel akarja borítani a szárítót? Hogy a banánfolt nem jön ki a ruhából? S egyáltalán, egy gyereket egyfolytában szemmel kell tartani? Ugyan-ugyan, ezek csak efféle legendák…

Jelentem, eljutottunk a banánfoltig és a szárítóig. Veve két nap alatt megint csillagászatit fejlődött: egy perc alatt a lakás bármelyik zugába képes eljutni. Takarításnál hiába barikádoztam el magam a babakocsival, pár pillanat múlva megjelent, és a seprűvel kezdett barátkozni. Rájövök, hogy a lakást egyre rövidebb idő alatt képes vagyok kitakarítani. Viszont takarítás után egy perccel is úgy néz ki a földön csúszó gyerek, mint egy porrongy.

Néha a telefoninterjúk közben sem alszik. Ilyenkor leköltözöm hozzá a földre, fél kézzel gépelek, a másikkal őt nevelem. Az még hagyján, mikor csörgővel veri a billentyűzetet, de ma eközben próbált meg egyszerre térdelni, felülni, felállni, belém kapaszkodva. Párszor felhemperedett, nagy bőgés.
Nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen ügyes. Izgalmas időknek nézünk elébe!

A célnál